Ragyogó napsütésre ébredtem, majd kicsattantam a boldogságtól. Csicseregtek a madarak, időben érkeztek a buszok, így a vártnál hamarabb megérkeztem az úticélhoz. Ennek nagyon örültem, hisz egy apró meglepetéssel készültem a ma szülinapos kollégámnak, Tominak. Sok előkészületet nem igényelt a dolog, de mint nálam lenni szokott, majd megőrültem, hogy átadhassam neki az ajándékát. J Sikeres volt az „akció”, nagy mosolyt csalt Drágaságom arcára.  Egyúttal az utolsó napom volt a munkahelyemen. Arra a belátásra jutottam, hogy sokkal több időt kell ismét magamra és a mozgásra fordítani. Sajnos a 8 órás munka plusz a 3 és fél utazás mind ezt nem tette lehetővé. Márpedig pont a legfontosabbra nem jutott így erőm. Mostantól újra a saját fejlődésem, a sok állás és az első lépések megtevése lesz a munkám. Mellette pedig beizzítom a Begurulunk kerekeit. J Rengeteg tervem van, amit eddig idő hiányában nem tudtam kivitelezni, de most eljött ennek is az ideje. Sok-sok kedves mondattal és annál több puszival engedtek útra kollégáim, néhányukkal biztos, hogy a jövőben is tartom a kapcsolatot, hisz igazán megszerettük egymást. Tomi személyében pedig egy újabb kincset kaptam az élettől.

  Hazafelé a buszon hallgatva a körülöttem lévőket, kérdésekre próbáltam megtalálni a választ. Miért kell mindig okot találni a szenvedésre?! Ez valami lételem, vagy mi? Bő egy hete még sokaknak az volt a legnagyobb problémájuk, hogy szakad az eső és hol a nyár. Most meg az, hogy mennyire meleg van… Valahol szerintem itt kezdődik az alapja a boldog életnek… várják a nagyon jó dolgokat az életükben s közben simán elsiklanak az orruk előtt álló „örömök” mellett. Ha egy apró mosolyt vagy éppen egy tábla csokit nem tudnak már értékelni, akkor nem sok az esélyük egy boldog életre. Nem gondolom, hogy mindenkinek meg kellene tapasztalni azt, hogy milyen mikor abban a tudatban él, hogy lehet már nincs sok hátra… azt viszont határozottan gondolom, hogy sokaknak legalább néhány perc erejéig el kellene azon gondolkozni, hogy mi lenne ha… mi lenne ha, a holnap lenne az utolsó napjuk? Kinek mit mondana? Mi az, amit semmiképp nem hagyna ki az életéből? Szerintem felesleges várni ebben az esetben a tökéletes időre, hisz lehet, akkor már késő lesz. Addig kell ölelgetni családtagjainkat, barátainkat, míg velünk és mellettünk vannak. Kicsit félredobni a hétköznapi megszokott sémákat, és élni a lehetőséggel. Helyzetemtől függően nagyon jól tudom, hogy nem szenvedni születtem a Földre, mint sem inkább minden adandó pillanatnak élni, igazán élni és azt boldogan, amíg csak lehet.  

2009. November  (Smink:Békefi Zsóka; Fotó:Molnár Zoltán)

 teljes cikk: http://docs.google.com/fileview?id=0B9DlIhLbzi-iNTg2M2ZhMTctOTllOS00NzJiLTlhZTktMzdiMGQzM2YzOGQ2&hl=en

2006 nyarán, Brigus barátnőmmel kitaláltuk, hogy a Balaton partján szeretnénk süttetni a hasunkat néhány napig. Szervezkedtünk egy kicsit, majd útra is keltünk.
Keletiből indult a vonat, és egy emelő segítségével az elektromos székemmel is fel tudtam szállni a vonatra, de vittük a kézzel hajtósat is, így legalább a cuccoknak is volt helye, nem kellett cipekedni.:)
Nem terveztünk meg előre szinte semmit, azt sem tudtuk, hogy hol fogunk aludni. Vittünk egy sátrat, és gondoltuk felverjük ott, ahol találunk egy szimpatikus helyet. Már akkor is szerettem spontán élni és nem törődni a holnap nehézségeivel. A nyár és a szabadság pillanatát kihasználva, a cél akkor a Balaton volt, talán egy-két ezer forinttal a zsebünkben. 
Szép emlékek, ezért is mesélem el Nektek.
Siófokon elméletileg várt minket az emelő, amivel a vonatról lesegítenek, de nem lepődtünk meg, hogy gyakorlatban nem így történt. A vonat „összes” erős legényét összeszedtük és ebbe még a kalauz is beletartozott. Jó néhány percig eltartott a művelet elméletbeli kitalálása. A keskeny vonatajtón levarázsoltak a velem együtt közel 150 kg-os kocsival. Csomagjaink bepakolva a tolószékbe, amit Brigus tolt, majd útnak indultunk a part felé. Már jó ideje mentünk, de ez akkor fel sem tűnt nekünk, hisz végig beszélgettünk. Egyszer csak elkezdtem furcsán döcögve menni… Nos igen, a kocsim kereke leengedett. Tipikus. :) Nem estünk pánikba, bár fogalmunk nem volt mit is csináljunk. Majd nem sokkal később egy benzinkút jött velünk szembe. Ott volt a megoldás, orvosoltuk a problémát.
Brigi jól megpakolta a cuccokkal a kocsimat, majd ahogy átmentünk egy vonatsínen egy hatalmas puffanást hallok… Brigi csak nevet és mutat a fejjel lefelé álló kocsira, amiből a cuccok a földön kötöttek ki. Egy nagy kőben megakadt a kiskerék. 
Már kezdtünk fáradni, de lelkesen mentünk tovább. A nagy beszélgetésnek fél órával később egy „újabb” puffanás vetett véget. Ugyanott és ugyanabban a kőben. :) Most én nevettem, de nagyon…Képesek voltunk körbe menni és pontosan ott kikötni, ahol előtte kiestek a holmik. Már sötétedett mire a parthoz értünk. Brigus felállította a sátrunkat, amiről fontos tudni, hogy iglu formájú. Azért is, mert nem éppen „béna kompatibilis”. A kocsiból való kivetődéssel oldottuk meg mindig a lefekvést. :) Minden egyes alkalommal vicces látványt nyújtottunk a körülöttünk levőknek.
Este egy régi ismerősre rábíztuk a fontosabb holmijainkat, majd sátor „megágyazva” és irány az éjszaka. Előtte az otthon hagyott szülőket megnyugtattuk, hogy sikeresen megérkeztünk és annyira elfáradtunk, hogy már megyünk is aludni…
Majd innentől kezdve leráztuk magunkról az utazás és a megérkezés fáradalmát és végig táncoltuk az estét. Sosem éreztem egy buli alkalmával sem, hogy ne lennék oda való, vagy, hogy bárki is kinézne. Volt egy srác azon az estén, aki mindenáron teljesíteni szerette volna az egyik kívánságom…nem adtam neki könnyű feladatot… :) Kakaót kértem tejszínhabbal a szórakozóhely kellős közepén. Ő pedig fél órán belül valóra váltotta. Sosem felejtem el. Hajnalban „értünk haza”, majd szó szerint beestem a sátorba, (erről a vicces látványról beszéltem az előbb) ahol egy gödörbe szépen elhelyezkedem és már álomba is szenderültem.

   Kint szakad az eső, szomorkodhatnánk is, de minek? Arra gondoltam, hogy útjára indítok egy mosolyt innen a szobámból és Te pedig eldöntheted, hogy kinek milyen formában adod tovább.

  Gyermekkoromban volt egy kedvenc mesém. Két vízilóról szólt.  Az egyiknek látszólag csodálatos élete volt, hisz az ölébe hullott minden, amire vágyott. Finom csemege, meleg otthon, utazási lehetőségek más állatkertekbe, sőt még egy kiváló cirkusz tagja is volt, de közben mégsem volt igazán boldog. A másik víziló Lala, viszont más volt, mint a többi. Ő volt a kedvencem. Lila színű, kicsit szerencsétlen, csak egyetlen barátja volt, egy kisegér. Mindig arról álmodoztak, hogy egyszer nekik is valóra válik az álmuk: boldogok lesznek...

 Drága Ancusom!

  Néhány napja egy nagyon kedves levelet kaptam Új-Zélandból. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy csodás perceket okozott nekem és nagy mosolyt csalt az arcomra... köszönöm szépen.

„Szia Fanny,

Már olyan régóta szeretnék neked írni, de most tényleg aktualitása van, úgyhogy belevágok...


Már nem emlékszem, hol és mikor találtam rád, de egy ideje olvasom a blogod, ismerem a történeted.
Minden elismerésem azért, ahogy írsz, ahogy gondolkodsz... és ahogy élsz:)
Gratulálok a "Begurulunk" kezdeményezéshez - tulajdonképpen akkor gondoltam először, hogy megkereslek.

virtuálisan... legalábbis:)

Miután elolvastam a kezdeményezést, azon gondolkodtam, hogy mivel tudnám segíteni azt. 

Új-Zélandon élek, nem vagyok mozgássérült, de fantasztikusnak tartom, hogy az itt élő emberek természetesnek tekintik, ha bárkinek bármiféle fogyatékossága van (akár értelmi, vagy mozgásszervi. Olyannyira természetes ez itt, hogy a gyerekkönyvek jelentős hányada pl. mozgássérült kisgyerek életén keresztül mesél el történeteket, vagy hogy az iskolában az oktatás része az, hogy mi a teendő, ha az egyik osztálytársunk epilepsziás rohamot kap, vagy miért fontos a cukorbetegeknek inzulinozni magukat.

Sokszor - nagyon sokszor - látunk az utcán művégtaggal sétáló embert vagy gyereket, leginkább rövidnadrágban (az időjárás miatt) és ez a gyerekeimnek ugyanolyan természetes, mint a különböző bőrszínű emberek látványa. Vagy a parkban az értelmileg erősen sérült kisgyerek sem negatív érzést vált ki, hanem sokkal inkább azt, hogy lehetne őt is bevonni a játékba.

És akkor nem is beszelek a játszóterekről, ahol a kerekesszékeseknek is vannak speciális játékok, vagy egyáltalán a tényről, hogy a sérült emberek ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint bárki más. Ők is így érzik, hiszen nem elzártan élnek a lakásaikban, hanem az élet minden területén jelen vannak, mint ahogy te is:)
Az Új-Zélandiak amúgy is híresek a hihetetlen toleranciájukról, de nagyon fontos szerepe van a szocializációnak, hogy mar gyermekkorban a tanterv, az oktatás, a szemlélet része, hogy nem vagyunk egyformák, és ez így természetes.
Nem egy rózsaszín világot akarok lefesteni... csak talán használható ötleteket küldeni arról, hogy mit lehetne másként csinálni Magyarországon. És nem elsősorban az anyagi dolgokra gondolok. 
Hátha létrejön a "begurulunk"-ból egy bizottság, egy csoport, akinek lehetősége lesz otthon formálni az emberek gondolkodását, látásmódját, szemléletet...:)

Az Új-Zélandi magyar konzulátuson dolgozom, és mint az itteni "magyar szó" című újság szerkesztője, vezércikket kellett írnom a következő lapszámunkhoz. Mi pont fordítva élünk, amikor nektek nappal van, akkor nálunk éjszaka, amikor nálatok tavasz, akkor nálunk ősz...:) Szerettem volna egy kis tavaszt varázsolni az itteni őszbe (amúgy is az olvasóink nagy része magyar vagy legalábbis magyar lelkületű - nehéz az áprilist őszként megélni), és hát az otthoni választások után talán szebb lesz a holnap. 
Ez volt az alapötlet, amikor belekezdtem a cikkbe. 
Az írás végül is fikció, de erőteljesen befolyásolta a személyed, valamint a blogodon "mosolyakció" címmel történt beírás.”

  Holnap

      „Az örök nap még bágyadtan ragyog,

      De tavaszosok már a csillagok

      S az éjszakában zizzenő neszek,

      Egy új világ susogja már: leszek!”

            (Juhász Gyula: Tavaszvárás) 

A vén platánfa még magán viselte a tél nyomait, de a várva-várt tavasz már feltartóztathatatlanul közeledett. A napsugár észrevétlenül kúszott be a csupasz ágak közé, ki csalogatva az apró rügyeket. Az öreg fa napról napra változott, átalakult, míg a tavaszi ruháját felöltötte. 

Míg a nap sugaraival simogatta, Ő  egykedvűen figyelte egy zajos veréb csapat hangos veszekedését, amit szemmel láthatóan egy félig megrágott zsemle megszerzése felett folytatott küzdelem váltott ki. A figyelme továbbsiklott. Munkába siető embereket látott. Majd gyerekeket, kettesével-hármasával, nehéz iskolatáskával a hátukon, de a gondtalanság semmivel össze nem hasonlítható érzésével felvértezve. Az út túloldalán egy jellegtelen szürke kutya sétáltatta a jobb napokat is látott felöltőben utána siető gazdáját. 

A platánfa elnézett a dolgukra igyekvő  emberek felett, és miközben a régmúlt idők felkavaró tavaszaira gondolt, azt latolgatta, vajon milyen lesz az idei? Amilyennek várják, amilyennek nemzedékek várták? Feladatokkal teli, munkát hozó, reményteljes terveket szövő? Vagy a természet ismét büntetni fog:  árvizek, belvizek, világjárványok fenyegetnek majd minket, karöltve önmagunk által gerjesztett nyugtalansággal, zavarkeltéssel, „politikai viharokkal”? Vagy végre egy  felszabadító, és megnyugvást hozó..., a természet és a társadalom együttélésének lehetséges harmóniájára törekvõ…? 

Épp egy hónapja volt Nemzeti Ünnep évfordulója. Magasra szállt a szíveknek oly kedves trikolor. S ez jól is van így, de talán az se baj, ha vannak és lesznek olyanok is, akik a nemzeti színeket az ünnep múltával is magukon hordják, nem kitûzve,…hanem a hétköznapokban, valahol ott legbelül… 

És ekkor egy váratlan dolog szakította meg a platánfa elmélkedését. Egy kerekesszék állt meg a törzsénél. Egy törékeny fiatal lány gurult oda vele. Szinte a semmiből jött, de az is lehet, hogy csak az egyre szaporodó embertömeg vonta el a fa figyelmét, emiatt nem vette észre a lány érkezését. 

A lány egy papírlapot húzott elő  a kerekesszék fogantyújára akasztott táskájából és gondosan az ölébe fektette, míg  zsebéből ragasztószalagot varázsolt elő. A ragasztószalagból letépett egy darabot (a fogával is rásegített), és magasra nyújtózkodva, kicsit ügyetlenül a fára erősítette a papírlap egyik sarkát. Majd gyorsan egy másik ragasztószalagot tépett és a papír következő sarkát is rögzítette. Még két ragasztócsík, és a lány el is tűnt a semmibe, ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy érkezett. 

Az emberek eleinte nem vették  észre a fára ragasztott cetlit, elsiettek mellette, vagy éppen elvonta a figyelmüket valami más. Egy fiatal pár állt meg elsőként a fa előtt és ahogy elolvasták a néhány szavas feliratot, meglepett mosoly futott át az arcukon. Később egyre többen megálltak néhány pillanatra, míg átfutották a papírlap tartalmát. Ki mosolyogva, ki elgondolkodva lépett tovább. Egy azonban biztos... a platánfa azon a napon érezte, hogy sokkal több melegség árad az emberekből, mint máskor. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy a kezdődő tavasz volt-e az oka, vagy az a kis papírlap a törzsén, amire gondos kezek az alábbi pár szót írták: 

“Holnap (péntek)17 órától 17.30-ig

mosolyosztás a 72-es busz megállójában,

ahol várom az alacsonypadlós buszom.

Ha épp nem jársz arra, akkor mosolyogj valahol máshol.

Ugye nem mondasz nemet? :)” 

Máté Tünde

Köszönet Hozleiter Fanny-nak, hogy kifogyhatatlanul osztogatja a mosolyokat!.  "

Számomra ez egy óriási megtiszteltetés. Köszönöm!És azt is, hogy azon a bizonyos napon többen is eljöttek a buszmegállóba. Kaptam egy "mosolygós" almát és találkoztam a 4-5 éves koromban utoljára látott Óvó bácsimmal, aki szintén benyújtotta igényét a mosolyra. Sőt néhány napja egy nagyon kedves olvasóm gondolta úgy, hogy Ő bár lekésett a mosolyakcióról, mégis eljön, hátha ott talál. Ott voltam. Apróságoknak tűnnek, de nekem nem azok. Számomra ezekért a pillanatokért megéri mindaz, amit teszek.

 Ez a mondat tegnap délutántól egészen estig gyakran végigfutott a fejemben.   

Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de 4 óra várakozásra kényszerültem a „fejlett” fővárosunkban, hogy hazajussak.  6 óra magasságában beálltam a József körúti 9-es buszmegállóba, és türelmesen vártam a kiírásnak megfelelő alacsonypadlós buszt. Időben ott voltam, nem úgy, mint a jármű. Nem lepődtem meg, hisz ez sajnos gyakori eset. Egyáltalán nem jött, helyette régi Ikarusz érkezett.  Nem estem pánikba, hisz 20 perccel későbbre újabb alacsonypadlós volt kiírva. Ezen a vonalon a Margit-híd felújítása miatt este 7 után már csak 109-es buszok járnak, mivel a Volvo buszok 30 centiméterrel szélesebbek, mint az Ikarusz buszok, ezért nem férnek el a hídon (ezt egy sofőr mesélte nekem).

Ennek köszönhetően a következő  kiírt busz volt az utolsó lehetőségem a hazajutásra, amit már távolról láttam, hogy bebuktam. Nem alacsonypadlós…

Amikor felhívtam az ügyfélszolgálatot egy kedves hölgy vette fel a telefont, akire rázúdítottam a fennálló helyzet súlyosságát. Teljesen megértette és tisztában volt azzal, hogy a dühöm nem Neki szól. Ő is arról tájékoztatott, hogy a várakozásnak semmi értelme a továbbiakban.

Bár reggel 7 óta úton voltam, végig dolgoztam a napot és mellékesen jegyezném meg, hogy reggel óta nem tudtam eljutni oda, ahova a király is gyalog jár... (ezt én egyedül nem tudom megoldani)

Elindultam egy másik útvonalon, előtte egyeztettem a BKV-val, hogy oda mikor érkezik alacsonypadlós. A József körútról villamossal elmentem a Blahára, ahol átszálltam a 173-as buszra, azzal el a Bosnyákig, majd az orrom előtt elment a 32-es busz...

Már kellőképp fáztam, fáradt voltam és sürgős dolgom is akadt volna…

Láttam, hogy a menetrend szerint a következő alacsonypadlós járat 40 perc múlva érkezik és már kezdtem elkeseredni... és elveszteni az optimizmusomat.

Fázás ellen azt a megoldást találtam ki, hogy a másik irányba menő buszra felszállok, és inkább körbe megyek, csak, hogy újra érezzem a végtagjaimat. Zebra híján átmentem a kocsik előtt - ameddig piros volt nekik a lámpa - a túloldalra, majd épphogy csak átértem látom, hogy egy alacsonypadlós busz állt be a megállóba, oda, ahonnan sikeresen eljöttem, mondván egy jó darabig biztos nem fog jönni és inkább körbe megyek. Ez bezzeg nem volt kiírva és mégis jött. Minden igyekezetem ellenére, mire újra átvergődtem a zöldet kapó autók között, elment az orrom előtt. A nagy sietésben nem figyeltem a padkákra, ezért kicsúsztam a kocsiból, ami még kellemetlenebbé tette az egész helyzetet. Betelt a pohár. Könnybe lábadt szemekkel ültem átfagyva, elveszetten az otthonomtól távol és már 20:30 volt. Belefáradtam a napba. Felhívtam Barbusomat, hogy egy „virtuális ölelés” igényét benyújtsam neki, mert óriási szükségem volt rá.  Elmeséltem a történetet és azt is, hogy hamarosan vége a szörnyű napnak, mert most már nem mozdulok a megállóból és 20:40 felé érkezik az alacsonypadlós. A telefonom már lassacskán lemerülni készült csakúgy, mint az elektromos kocsim. Így a beszélgetést felfüggesztettük, hogy ha bármi van, akkor tudjak szólni. A nagyon várt busz nem érkezett meg és itt éreztem azt, hogy az összes BKV vezetőségét beültetném a helyemre és mindazt, amit ma „kaptam” a BKV-tól megmutatnám nekik, csak azért, hogy lássák a súlyát annak, hogy mi van akkor, ha nem foglalkoznak azzal, hogy melyik busszal indulnak el és legyintenek a mozgáskorlátozottakra. Ez nonszensz! Vagy lerobban, vagy nem akkor jön, amikorra ki van írva... Ez így nem működhet tovább!

Újra felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol azt az információt kaptam, hogy indul még egy alacsonypadlós az Árpád hídtól, azaz 20 perc és ott van...Fél 10 volt már akkora. Ezzel a busszal - ha egyáltalán megérkezik - az Örsig tudok elmenni, ahonnan újabb ki tudja mennyi várakozás után fogok ki egy számomra is használható járművet, és azzal még el kell jutnom Kőbánya- Kispestre, ahol még egy átszállás várt volna. ( Ez az útvonal, amit nap, mint nap megteszek 2,5 óra alatt)

Barbus megérkezett... hozzábújtam és mint egy elveszett kisgyermek csak sírni tudtam.  Hívott egy taxit nekem, amibe segített berakni, végül így jutottam haza teljesen kimerülve 22:00 felé... 

U.i: Ezt találtam valamelyik nap a BKV honlapján, ugyan 2007-es a közlemény, és a vezetőség is változott, de úgy tűnik, hogy még mindig büszkén kommunikálják, hiszen nem szedték le. 

Egy perc a fogyatékkal élőkért

Egy perc a fogyatékkal élőkért! - ha Ön is fontosnak tartja a fogyatékkal élők ügyét, csatlakozzon a több mint 86 ezer emberhez, aki már aláírásával támogatta az Európai Unióban indított kezdeményezést.

Antal Attila BKV vezérigazgatója csatlakozott ahhoz az Európai Unióban indított kampányhoz melynek célja, hogy a közösség országaiban élő mintegy 50 millió fogyatékkal élő ember joginak elismertetése.

A vezérigazgató aláírta a Fogyatékkal Élők Európai Fórumának azon kezdeményezését, amely a fogyatékkal élők jogainak törvénybefoglalásán keresztül, társadalomba való beilleszkedésükért küzd. Ezzel szeretnénk a közvélemény figyelmét ráirányítani erre a problémára és elérni azt, hogy minél több emberhez eljusson ez az üzenet

A legfontosabb, hogy eredményesen küzdjünk az előítéletek ellen, és hogy megteremtsük a BKV szolgáltatásához való  egyenlő esélyű hozzáférést. Kérjük Önöket is, hogy csatlakozzanak a kampányhoz, és ezzel tegyék meg az első lépést, amely egy mindenki számára elérhető Európába vezet.

Forrás: http://www.bkv.hu/kozlemenyek/244.html

    Ma is egy igazán szép napot tudhatok magam mögött. Ha megkérdeznétek miért, annyi lenne rá a válaszom, hogy csodás emberek vesznek körül. Vannak nagyon fontos személyek az életemben, és még ha nem is tudok velük minden nap találkozni, a tudat, hogy léteznek, a fellegekbe repít.  
Barátok. Egy aprócska szó, de a lehető legtöbbet jelenti számomra. Nélkülük sokszor elveszett lennék. Ha kell, támogatnak, ha kell, együtt nevetünk saját hibáinkon, ha fáj valami, fogják a kezem, és az örömökben is osztoznak. Bár az életem nehéz és a betegség sem az, ami nélkül ne tudnék élni, mégis kijelenthetem, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, mert hiszek az álmaimban és egyre közelebb érzem magam a megoldásokhoz. Erőt érzek, hogy végigcsináljam azt a küzdelmet, amibe néhány éve kezdtem és ahhoz is, hogy másokba is erőt öntsek, hogy együtt megmutassuk a világnak, hogy nem kell megriadni az akadályoktól.

   Sokáig nehezen fogadtam el a helyzetemet. A gondolataimban mindig is járóként voltam. Azzal, hogy nem drámaian kezelem a saját életemet, megmentem magam a sajnálattól. Nem kérek belőle. Sokszor találkozom ugyanis olyan emberekkel, akiknél így is jobban ki tudom használni az élet adta lehetőségeket, hogy vannak fizikai korlátaim. Folyamatosan célokat tűzök ki magam elé, melyek megvalósítása örömmel tölt el. Nem azon gondolkozom, hogy miért pont én. Szeretem az életemet, örülök, hogy tudom értékelni a szépet és a jót. És a legfontosobb talán az, hogy én észre is veszem. Te látod? Ha nem, megmutatom.:)

   Szeretném képviselni azt, hogy igenis meg lehet valósítani az álmainkat, ha igazán akarjuk. A Begurulunkon keresztül képletesen megfogni sokak kezét és megmutatni az irányt, lélekben támogatni és bíztatni, hogy képesek vagyunk rá. Minden bennünk rejlik, csak ki kell hozni. Belőlem a barátok hozták ki. Hittek bennem és a mai napig hisznek. Nem kételkednek abban, hogy egyszer együtt fogunk táncolni, legyen az egy asztal tetején vagy a parkett közepén. Fogják a kezem és, ha kell tartanak, támogatnak és bíztatnak. Ha „elesek” felsegítenek sőt, ha kell egész nap „piszkálnak” csak hogy megmutassák nekem, hogy képes vagyok megemelni a karom, még ha nem is az első próbálkozásnál, de meg tudom csinálni. Megmutatták és már hiszek magamban, hiszek az erőben, ami bennem van. Minden egyes nehézség után, még ha egyelőre képletesen is, de felállok. 

 Igen, erre egy határozott igen a válaszom. Az izomsorvadás egyik jellemzője, hogy az izmok fokozatosan leépülnek. Még 4-5 éves koromban a súlyomat elbírtam a meglévő, de már gyenge izmaimmal, viszont ahogy nőttem úgy folyamatosan gyengültem. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor az utolsó lépésemet tettem meg egyedül.

 Holnap (péntek)17 órától 17.20-ig mosolyosztás az Örsön a 85-ös buszmegállóban, ahol várom az alacsonypadlós buszom. Ha épp nem jársz arra, akkor mosolyogj valahol máshol.Ugye nem mondasz nemet? :)

 Ezzel a mondattal indultunk neki 6 évvel ezelőtt Brigus barátnőmmel meghódítani a várost kerekesszékkel. Akkor még úgy gondoltam, hogy léteznek leküzdhetetlen akadályok a tömegközlekedésben. Bár addig sem jöttem zavarba, ha valahova mennem kellett, de mindig hatalmas kerülőket tettem, ami természetesen időben is sokkal több volt. Brigi hatására viszont megváltozott minden. Egy szerdai napon találkoztunk, vázoltam neki az útvonaltervet, hogy kb. fél óra séta (nekem gurulás J) majd egy alacsonypadlós busszal menni kell x megállót, mire barátnőm csak ennyit kérdezett: Miért nem megyünk villamossal? hisz így körülbelül másfél órával hamarabb a célállomáson lehetünk. Csak nagyokat pislogtam, és megijedve hátráltam a villamosozástól. Ekkor azt mondta Brigus: „Ne aggódj, megoldjuk!”

Megkértünk két erős legényt, akik elől és hátul megemelték a kocsimat, de sajnos a korlát miatt nem fértem fel. Kedvesek voltak, de felemelték a kezüket, hogy sajnos nem tudnak feltenni. Ha nem, hát nem. Mondtam Brigusnak, hogy irány az előző útvonal. Fenéket! - mondta Brigi. A következő villamosra felszállunk, csak a korlát másik oldalán próbálkozunk. Ez így is történt és sikerült! Nagy mosoly ült ki az arcomra, hisz akkor utaztam először villamoson. Érdekes, de a mai napig emlékszem arra a húsz perces útra és arra, hogy mennyire csodálatos volt. Legtöbb esetben a megszokás és a természetesség az, ami megmérgezi a hétköznapokat. Természetes, hogy fel tudsz szállni arra a buszra vagy feljutni lift nélkül egy épület 5. emeletére. Apróságok, de ezeknek én tudok örülni, főleg, ha találok rá megoldást. 

Útközben lelkendeztem Briginek, hogy ez nekem most tényleg egy hatalmas élmény, hisz nem utaztam még villamoson, sőt metrózni sem metróztam. Meglepődve nézett rám Brigi, és nem sokat gondolkozott, csak annyit mondott, hogy akkor most azt is fogok. A villamos végállomása pont csatlakozik a metróval, megyünk tovább.

Bíztam benne és közben rájöttem, ha félek a kihívásoktól, akkor automatikusan kizárom az életemből az új élmények lehetőségét. Nem mondom, hogy hamar lejutottunk a lépcsőn, hiszen nagy ívben elkerültek minket az emberek. De aggodalomra semmi ok, elkezdtük szépen megkérni a távolra menekülő embereket, hogy aki tud, segítsen. Lejutottunk. Bár egy sötét alagútban utaztam, de mégis nagy élmény volt. A cél végül a Nyugati pályaudvarnál lévő bevásárlóközpont volt. Metróból való feljutásnál egy aprócska dologgal nem számoltunk, méghozzá a mozgólépcsővel. Nem esett Brigi pánikba (ellenben velemJ), már kész is volt a haditerv. Ráhúz háttal a mozgólépcsőre, majd a nagy kereket megtámasztja egy lépcsőfokon, és az első kerekeket pedig a levegőbe tartja, hogy ne essek ki. A biztonság kedvéért, még megkértünk egy úriembert, hogy elől fogja meg a kocsit. Tiszta vidámpark volt. J Feljutottunk!

Végül megérkeztünk a bevásárlóközpontba, és hosszú percekig csak ámulva néztem a vízesést, majd a rengeteg üzlet láttán úgy éreztem magam, mint kisgyerek a cukros boltban.

Azóta gyakrabban járok oda, Brigus ezzel az utazással kinyitotta a világot előttem, és egy hatalmas lendületet adott, hogy bárhova eljuthatok, csak igazán akarni kell.

  Ma délután begurultam a postára, mert már ideje volt tennem egy tiszteletkört. Az elmúlt hónapokban nagy átalakítások voltak.  A hosszú éveken keresztül jól bevált ablakos rendszert átváltották pultos megoldásra. Szép, igényes és elegáns is az új arculat. Egyet viszont nem vettek figyelembe… Ha kerekes járgánnyal mész, pont nem látsz semmit a pult magassága miatt. Gondolom, nem sokan gondolkoztatok el azon, hogy milyen úgy sorra kerülni, hogy nem  látszol ki a pult mögül. Nem csodálom mondjuk, én sem tanakodom azon, hogy milyen nehéz felmenni a 10. emeletre lift nélkül. :) Az újabb fenomenális újitás még, hogy az eddig automatán nyíló ajtó, mostantól manuálisan nyílik. Próbálta ezt már valakai kinyitni kerekesszékben ülve? (Nem könnyű :)  Apróságok, de nem nekünk! Tegnap előttem sétált egy gyengén látó férfi. A szokásos tempómmal mentem, majd rájöttem úgyis egy irányba megyünk, inkább mögötte megyek szépen csendben… nem tudok neki nagy biztonságot nyújtani azzal, hogy ott vagyok, de magamból kiindulva sokszor jól esik az emberek spontán segítsége vagy csak az, hogy megkérdezik tudnak-e bármiben segíteni. 

   Ma végérvényesen megérkezett a tavasz. Imádom, és az a leírhatatlanul kellemes tavasz illat teljesen feltöltött hazafelé. Még akkor is  mosolyogtam, amikor a barátságtalan buszvezető akkora „lelkesedéssel” hajtotta ki a buszon a rámpát, hogy a nagy porfelhő csak úgy szállt bele az arcomba. Nem baj, vidáman felgurultam és nagy mosollyal megköszöntem neki. Szerintem nem igazán értette mi „bajom” van.  :)  Noh, de csókolom Bácsi, ha jó kedv van, akkor minden lila ködben van és nem szürke porfelhőben. :)

   Jut eszembe, egy kicsit visszakanyarodva az akadálymentes környezethez. A „Begurulunk” honlapján szeretnénk egy olyan listát készíteni, amely azokat a helyek sorolja fel, ahova könnyedén bejuthatunk kerekesszékkel vagy akár babakocsival is. Legyen ez akár hivatal, posta, mozi, bolt, étterem, szórakozóhely  vagy fitnesz terem.  Jó valószínűleg nem a futópadnál állnánk sorba… :) Ebben számítok a Ti segítségetekre is, hogy hova lehet könnyen begurulni. :)  A mosolyka.f@gmail.com várom az ötleteket.  :) Előre is nagyon köszönöm! 

 Pénteken hazafelé munkából a buszon ülve csak úgy repkedtek a panaszkodások körülöttem. Mindenki azt mesélte a másiknak, hogy mi a rossz és, hogy egész nap milyen nehéz volt neki. Hahó! Feltűnt bárkinek is, hogy ma péntek van és három napos hétvége következik? Egy kicsit sem tudunk már ennek örülni? Ha vége a munkának, akkor minden gondot hagyjunk bent a munkahelyünkön, ne vigyük haza. Élvezzük ki az élet adta lehetőségeket. Ne azon bánkodjunk, ami nincs nekünk, inkább azokokon az apró örömökön gondolkodjunk, ami mosolyt csal az arcunkra. Nekem ne mondja senki, hogy nincs ilyen az életünkben, maximum nem akarjuk észrevenni, mert jobb szenvedni. Vagy tévedek? J Amúgy csodálkozom, hogy az emberek többsége, nem megy neki egy oszlopnak vagy egy fának… általában lehajtott fejjel, mélán közlekedtek. A pesszimistáknak még ha az orruk előtt is állna egy 3 kívánságot teljesítő aranyhalacska azt sem vennék észre, ellenben azokkal, akik nyitott szemmel járnak, és telis-tele vannak jó gondolattokkal. Még egy darab kőben is meglátják a lehetőséget.

   Sokáig gondolkoztam, hogy mi az, amivel másoknak is segíthetek. Nem kellett sokáig gurulnom, hisz az orrom előtt volt a lehetőség…  J Hozzávetőlegesen két hete állt össze a „Begurulunk” gondolata, amitől én már most nagyon sokat kaptam. Köszönöm, hogy csatlakoztatok. (De ha még nem, tegyétek meg. J ) Sok érintettel beszélgettem, akiknek remélem én is tudtam adni egy kis „támaszt”. Én sokat kaptam, köszönöm. Beszéltem Édesanyákkal. Láttam, ahogy könny csordul ki a szemükből és azt is láttam lelki szemeimmel, mikor újjult erővel térnek haza beteg gyermekükhöz. Nehéz, tudom mennyire nehéz, hisz nap, mint nap küzdök meg ezzel én is. Akár csak a tömegközlekedéssel, vagy leki dolgokkal. Úgy érzem, jól dolgoztam fel a helyzetet, amit az élet nevű játék zsákbamacskájából húztam ki. Eleinte én sem tudtam könnyen feldolgozni ezt a helyzetet, de mára megtanultam értékelni a dolgokat, és azt is, hogyan hozzam ki a helyzetekből a legjobbat. Viszont sajnos több olyan emberrel találkoztam, akiknek még nem sikerült feldolgozni betegségüket, vagy azért mert túl friss és fogalmuk sincs, hogyan is kezeljék a fogyatékosságukat vagy beletörődtek a helyzetükbe és nem szeretnének változtatni rajta. Ezzel pedig kizárják a külvilágot. Én is átmentem az elfogadás összes fázisán, ezért tudom, hogyan „működik”. Azt is észrvettem, hogy rengeteg tévhit él az emberekben a fogyatékosokat illetően. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezeken, ha egy pict is, de változtassak!  Nagyon örülök, hogy egyre jobban növekszik a „Begurulunk” csapata. A facebookon jelenleg már 403-an vagyunk. Jó nagy „Begurulunk” buli kerekedhet ki ebből... J Táncoltatok már ülve? J Éreztétek már, azt hogy a lelketek táncol?  Remélem, sokan eljöttök majd és megmutatjuk, hogy igen is tudunk élni, és egy esős vasárnapi napon is akár képesek vagyunk remek dolgokat csinálni és nem lehúzott redőny mögött a szobánkba kuksolni. J

   Sokan vannak, akik nem tudják vagy nem is akarják kezelni a mozgáskorlátozottak és a fogyatékosok helyzetét. Többen gondolják, azt, ha félre néznek, és nem segítenek, akkor az a probléma nincs is ott. Igen, talán az egyén számára megszűnik a nehézség, de attól még a magasabb padkán ugyan úgy olyan nehéz felmenni kerekesszékkel közlekedőnek vagy egy gyengén látónak átmenni a zebrán. Amíg nem tudunk valamit, félünk tőle, félünk megszólítani társainkat, félünk ránézni a mozgáskorlátozottakra.  Vajon miért? Sokszor gondolkoztam el ezen, hisz magam is érintett vagyok.  Bevallom, sokáig én is nehezen kezeltem ezt a kérdést. Egészséges környezetben nőttem fel, ahol nem kezeltek másnak, mert tolószékkel közlekedem.  A gondolataimban mindig is járóként voltam. Nem fogadtam el a betegségemet és talán így mentettem meg magam a sajnálattól. Ezt egy állapotnak tartom, amiből tudom, hogy ki fogok kerülni, és ezért mindet meg is teszek. Boldogan, nagyon boldogan élem az életem, még ha rengeteg nehézséget is sodor elém az élet. Megküzdök velük és nem ismerek olyat, hogy lehetetlen. Most már 21 éves vagyok, és azt érzem, hogy átléptem egy határt, ahonnan nincs határ már. Izomsorvadásom van és azt jósolták, hogy 18 évem van.  Az a születésnapom volt a választóvonal, amit úgy rendeztem, mintha az utolsó lenne.  Mindenki ott volt, aki fontos számomra.  Minden napját élvezem az életemnek, azóta is. Nagyon sok tervem és célom van a jövőre nézve. Szeretnék tenni azért is, hogy a fogyatékos emberek is teljes életet élhessenek.  Attól mert, nem tud járni vagy éppen beszélni az illető, még csodás értékeket takarhat a belső. Figyelnünk kell a másikra és észrevenni a benne rejlő értékeket. Függetlenül, hogy sérült vagy sem. 

     Ezért is született meg a „Begurulunk” kezdeményezés. Nem szeretném, hogy tabuként kezelje a társadalom vagy kevésbé aktív tagjaként nézze a fogyatékosokat. Vajon ez a szó miért kapott egy megmagyarázhatatlan „ijesztő” töltetet? Vannak olyan kérdések, amiket nem mertek feltenni nekünk.  Pedig ezzel bántotok meg jobban, ha kérdeztek sokkal inkább érdeklődést mutattok irántunk, ami kifejezetten jó érzés.  Szeretném, ha mindenki azzal járulna hozzá a szemlétet megváltoztatásához, amivel tud, legyen az egy kedves szó, vagy mondat, akár „csak” egy mosoly, bármi. Figyeld meg, ha valakire rámosolyogsz, visszamosolyog. Ezzel Te is tettél valamit mások iránt és valljuk nekünk is örömet okoz.  Rólam többet megtudhattok itt a blogon vagy a www.mosolyka.com oldalon, illetve a hamarosan elkészülő „Begurulunk” honlapon pedig tervezett programjainkról, ahova mindenkit nagy szeretettel várunk.  

(Kép: http://www.marieclaire.hu/vallomas/tancolni_fogok/6240/   - Hozleiter Fanny vagy is én :)

Már a facebookon is megtaláljátok a "Begurulunk" kezdeményezést.

http://www.facebook.com/pages/Begurulunk/340403271598?ref=ts

Ötleteket, képeket és legfőképpen logó ajánlatokat várunk. Tervezz egy "Begurulunk" logót és küldd el a mosolyka.f@gmail.com címre. A legtalálékonyabb és legkifejezőbb lesz a kezdeményezésünk "címere". Valamint várunk a nagyvilágból önmagukért beszélő képeket is, hamarosan pedig meghirdetésre kerül fotópályázatunk is. Szívesen fogadunk mindent, amit úgy gondoltok, a témához kapcsolódik. 

    Sokat gondolkodtunk azon, hogyan és mivel lehetne azt a láthatatlan szakadékot áthidalni, ami az egészséges emberek és a mozgásukban korlátozottak között áll. Hosszas tanakodás után született meg az ötlet, ami egy egyedi kezdeményezés elindítása. A „Begurulunk” nevet viselő összefogás nagy tervekkel indul útnak és reményeink szerint sok emberhez eljut majd.

   Egy nap, ahol közelebb kerülhetünk egymáshoz.  
Tervezett nagyszabású rendezvényünk jelenleg otthont keres magának. A főszerepet a guruló járgányoknak szenteljük. Szeretnénk, hogy senki se érezze magát „másnak”, mert nem két lábon közlekedik. Itt nem fog kitűnni a tömegből egy székben ülő ember. Elképzelésünk szerint legtöbben kerekeken érkeznek majd a rendezvényre, akár biciklivel vagy görkorcsolyával. Mindenkinek igyekszünk kedvére való programmal szolgálni és az elengedhetetlen jó hangulat érdekében a zene sem fog hiányozni.  Gondoskodunk a talp, illetve a kerekek alá valóról is. A táncnak nem szabnak határokat fizikai képességeink és ezt az éjszakába nyúló bulival bizonyítani is fogjuk.

    Egy fotópályázatot is szeretnénk meghirdetni. Minden olyan pályamunkát nagy szeretettel várunk, ami más szemszögből ábrázolja a mozgásban korlátozott és fogyatékkal élők életét. Ezekből a képekből később kiállítás szeretnénk.

    Terveinkhez minden apró  támogatást szívesen fogadunk. Minden segítség, segítség! Még egy mosoly is! Fontosnak tartjuk a jövőbeni aktív munkát az összefogás érdekében, hisz az igazi cél nem csak egy nap az évből, hanem közelebb hozni az embereket egymáshoz, megkülönböztetések nélkül.

 Meglátni… megszeretni… gyönyörködni benne… Nem lehet mást tenni, ha egyszer meglátod, magával ragad. Néhány napja bánki tó fanatikus lettem. Anna annyit mesélt róla, hogy végül azon vettem magam észre, hogy már lassan fél órája a tóról készült képeket bogarászok az interneten. Akárkivel találkoztam a napokban, biztos áradoztam neki a látványról. Már csak két hét és nem csak képekről csodálhatom, ott leszek én is. J Alig várom már. Névnapomat ott ünneplem idén. Sok- sok jó emberrel. J Már most „szerelmes” vagyok a Bánkba. J  

Örömmel jelentem, összeszedtem magam újra „Mosolyka” vagyok. J A problémák ugyan nem oldódtak meg, de így sokkal könnyebben fogom megoldani, ha a lelkem is a helyén van. J Vannak új gondolataim, amiket megpróbálok, hisz megoldásnak mindig kell lennie. J Már pénteken éreztem, hogy elszállt az a bizonyos „nyomasztó, fájó” érzés. Hazafelé jövet a buszon már újra dalolásztam magamban, s már az is melegséggel töltötte el a kis lelkem, ahogy egy tündéri nagymama az unokáját tanította a másodperc és az óra valamint a nap átváltásaira. Már napok óta, mindig azon a helyen egy az óvodából, iskolából jövő gyermeket láttam a nagymamájával, akik mindig beszélgettek. Ezt sűrűn hiányolom a mai családokból, a beszélgetést az egymásra figyelést, azt, hogy ne csak egymás mellett éljünk, tudjunk is a másikról, a gondolatairól. A a jó kapcsolatok egyik alapja a beszéd. Régebbi saját (pár)kapcsolatomban ezt nem tettem meg elégszer, ma már tudom, hogy ennek van a legnagyobb hatalma. Valami bánt vagy a fellegekbe repít, azt tudatni kell a másikkal. Emberek vagyunk, méghozzá különbözőek, ha nem osszuk meg a másikkal érzéseinket, ne is várjuk el, hogy tudja. Őrsre érve, pont előttem ment le a napocska és az égbolt alsó részét ragyogó narancssárgára festette, az megadta még a nap szépségét.  

   Egy hatalmas ölelésre és mint az elveszett gyermek az édesanyámra vágyom nagyon. Picit keresem a helyem most. Tudom, hogy átmeneti, hisz nem szeretek és nem is szoktam depresszióba esni. Ma egész nap a mosolyom mögött valójában könnyek voltak. Panaszkodni sem szeretek, de most feszít és ki akar jönni. Fáj. Mintha a körülvevő depressziós emberek beszippantanának… de akkor sem hagyom magam! Képletesen és szó szerint is felállok és tovább csinálom, őszinte és valós mosollyal. Az élet nevezetű játékban vannak nehézségek és boldogságok. Miért nem képesek meglátni az emberek a kiutat az alagút végén? Talán, mert könnyebb szenvedni. Sajnos ki kell, hogy mondjam, szerettek szenvedni. Természetesen itt is igaz és főképp most igaz, akinek nem inge ne vegye magára! Nem szeretnék neveket említeni, ezért is könnyebb általánosítanom. Elnézést! Mindenhez lehet(ne) pozitívan hozzáállni… ha egyáltalán akarná az ember. Minden csak akarat és hozzáállás kérdése. Tényleg azt hiszitek, hogy a pénz mindent megold? Egy ideig… aztán, ahol nincs semmi emberi érték, azt pénzzel sem tudják megvenni. Rengeteg minden kavarog a fejemben, de a megoldáson és a lehetőségeken gondolkozom, nem azon, hogy mennyire szörnyű az életem. Szeretek élni és a saját „szerencsétlen” életemet igenis szeretem. Örülök, hogy ezt húztam ki az élet nagy kalapjából, megtanított értékelni és még számtalan más dologra is. Eddigi életem során mindig pengeélen táncoltam és most is ezt teszem. Ennek ellenére erővel és elszántsággal kelek fel nap, mint nap, úgy, hogy tudom, néhány hónapom van arra, hogy 7 számjegyű összeget előrántsak a semmiből, amivel helyrerázhatom az anyagi helyzetemet és biztosíthatom a fejem felett a tetőt. Komoly dolgok ezek, de nem szoktam ezen szenvedni éjjel-nappal. A megoldást és a lehetőségeket viszont még álmomban is keresem. Ma megkérdezte tőlem egy régi kedves ismerősöm, hogy miért dolgozom, és miért nem tanulok inkább tovább. Nos azért, mert kell, mert nem állok úgy, hogy megtehessem, hogy nem dolgozom. Főként most.

Sajnos már érzem magamon, hogy nem fejlődöm. Változtatni fogok, mert az egészség kárára nem mehet semmi. Az az első! Nem hagyom, hogy az eddig fölállított váram, amiben rengeteg munka áll, összeomoljon. Még mindig tartom az álmom, táncolni szeretnék. Vehetjük ezt képletesen, akár hozzávetőlegesen hasonló mozgásnak, vagy éppen dölöngélésnek, de megcsinálom. Persze, nem leszek egy „dancer girl”, de játszom a lehetetlennel. Játszom, és ezzel életben tartom magam. J Mert tudjuk, játszani jó… amiben olykor nagyot veszítünk, máskor viszont a fellegekbe repülünk a győzelemtől. 

      Ma van Nikkancsom 21. születésnapja, amit tegnap egy hatalmas ünnepléssel pecsételtünk meg. Néhány napja már dolgoztam a meglepetésén, ami végül annyira jól sikerült, hogy a „legjobb ajándék” címet érdemelte ki Tőle. Egy zenés videó, ami évekkel visszamenőileg készült fotókkal van telis tele. Mikor beállítottam a gép elé, már-már sejtette, hogy mi lesz az ajándék. Csak úgy ugrált örömében, hogy ilyenre vágyott már mióta. Apró ajándék, de még is óriási sikert aratott. J Nálunk volt este a találkozó, ami igazi „csajosra” sikeredett. 5-en lányok készülődés közben az esti buliba… Hmm, eltudjátok képzelni mi volt itt?:) Azok a tipikus mondatok nem hiányozhattak, amiket szerintem senkinek nem kell bemutatni. J Vagy talán még is? J „ Uh, jó a sminkem? – Biztos jó ez a ruha, ne vegyem át inkább a másikat?  ecetera, ecetera… J  11-re rendeltünk taxit, hogy elvigyen minket a Hajógyári szigethez. Függetlenül attól, hogy mind a 4-en kis „pipergőc” igazán csinos kis leányzók voltak, nem az a „kivűl szép, belül semmi” típusok, aminek én igazán örültem. Bepakolták a kis „bénájukat” a kocsiba, és itt kezdődik egy kis csavar… J A csini ruha mellé egyelőre edző cipőt húztak, hogy biztonságosan tudjanak emelgetni, majd a későbbiek folyamán gyorsan átveszik. J Nem Édesek? J  Megérkeztünk, majd a biztonsági őrök segítségét igénybe véve, feljutottunk a lépcsőkön s végül be a szórakozóhelyre. Ott már várt minket Krisztiánom. A sok meglepődött arcon kimondottam szeretem. J „ 4 keréken táncikálsz itt?” J 

 A tömegből egy ragyogó mosoly tűnt fel, aminek a gazdája egy helyes srác volt. Akárhányszor elment mellettünk, egymásra mosolyogtunk. Imádom a kilométerekről csillogó mosolyt. Öröm ránézni. J A tánctér felett egy erkély volt, ahonnan derült égből landolt az ölemben egy gyertyatartó. Néhány centivel arrébb szándékozik lehuppanni, akkor én most egy jó nagy dudorról számolnék be a fejemen, aminek hála sok-sok kis csillagocska repkedne még mindig a fejem felett, amihez némi fejfájás is társulna.  J E helyett rengeteg ölembe huppanni szándékozó személyről tudnék mesélni, akik tán a „kis” mennyiségű alkohol elfogyasztás után úgy gondolták kitúrnak a helyemről. J A társaságunk egy kört alkotva körülöttem igyekeztek „védőburkot” alkotni a lábuk elé nem néző emberek ellen. J Bár, ha úgy vesszük tényleg nem egy megszokott látvány a tánctér közepén egy kis guruló járgány. J Álló szemmagasságból egy „lyukat” látnak az emberek, ahol úgy gondolják (jogosan:P), hogy ott majd Ők elférnek. Tévedés, belém botlanak. J Természetesen ezen nem kezdek el dühöngeni, hisz magam mentem az „oroszlánbarlangba” J Viszont szoktatom Őket, hogy igen is nem otthon ülünk, mi is éljük az  életünket. J Nekünk a lelkünk táncol! Mikor kellőképp kifulladásig ünnepeltük Nikkancsunkat, elindultunk a ruhatár felé. Másodperc alatt feltűnt az a szemet gyönyörködtető mosoly, akinek a gazdája előttem állt. Csak annyit kértem, hogy sose hagyja abba, mert ez igazán jól áll neki. Erre egy nagy adaggal kaptam „útravalónak” a mosolyából, majd egy finom karsimogatással elköszöntünk egymástól. Hajnali 4-re hazaértünk, most pedig még kihasználom a vasárnap adta lehetőségeket.

   Másfél hete egy különösen kedves üzenetet kaptam az egyik közösségi portálon. Vannak személyek, akiknél már az első „találkozásnál” érzed, hogy már most közel került hozzád. Mintha már ismernéd, most pedig újra egymásra találnátok. Újra egy Tündért kaptam ajándékba a kis Anygalkáimtól Anna személyében. Egy fiatal igazán pörgős csajszi, akivel pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot és olykor már-már „ijesztő” dolgokra derítettünk fényt. Hiszek az elözőéletekben, biztos vagyok benne, hogy Ő is fontos részese volt valamelyik életemnek. Lassacskán összejön a „régi” csapat a múltból. J Beköltöztette a szobámba a „tavaszt”… kaptam Tőle egy kis virágos „kertet”, amiben egy kislány üldögél. Azt mondta, ahogy meglátta egyből rám gondolt, ez olyan „Fannys”. J Már hozzávetőlegesen két évre előre betervezte közös programjainkat. J Imádom, akik tudtak élni! Én meg csak pislogtam, mikor mesélte, hogy már azt is megtudta, hogyan lehet a kis járgányomat betenni a kocsiba, ami nem annyira tágas. Ki kell venni az anyós ülést.:) Ő aztán nem viccel, amit a fejébe vesz azt meg is csinálja, szóval nem kell meglepődni, ha olykor olykor a világ másik végéről jelentkezem… Anna elrabolt. J Jah, és bocsi, de az idézetedet el kell lopnom… J Úgy érzem, idevág. J

   „Egyesek belépnek az életünkbe, majd hamar távoznak...          
Mások maradnak egy darabig, lenyomatuk ott marad a szívünkben,

  és mi már sosem leszünk pontosan olyanok, mint azelőtt.”

J

     Annyi kellemes illatra, érzésre, ízre emlékszem gyerekkoromból… Hétvégén meglátogattam Brigus barátnőméket az új otthonukban. Már többször mesélt nekem egy ülőgarnitúráról, amit ott hagytak nekik. Nem egy új darab, de neki nagyon tetszik. Megláttam és nem hittem a szememnek. 10-12 évvel ez előtt ugyan ilyen heverő,ágy kombinációja volt a Nagymamámnak, amit végül nekünk adott Anyuval a közös lakásunkba. Annyi szép emlék árasztott el. Nekünk még volt hozzá egy asztal is, aminek a teteje elcsúsztatható volt. Abban rejtette el Anyu a finomságokat. Ezen az asztalon volt minden karácsonykor a fenyőfánk, ezen az asztalon ettük hétvégente a tejberizst, amit mindig is imádtam. Bársony anyagból van a huzata és kocka mintákkal van „kivarrva”. Nekünk piros volt, ez pedig vajszínű. Beültettek a sarokba, csak úgy, mint régen is az volt a kedvenc és egyben a legkényelmesebb hely. Puha volt és nagyon kényelmes, szerettem volna egy picit visszarepülni az időben. Átélni sok- sok emléket újra, meg újra, ami abban a sarokban történt. Az esti közös beszélgetéseinket Anyuval, sorozat nézéseinket (DallasJ) és egy emlékezetes születésnapot. Egy hatalmas delfines csokoládétortát kaptam és meglepetésként néhány osztálytársam is meglátogatott.  A párnái leszedhetők az ágynak, amiből én mindig várat, „bunkert” építettem. Szerettem azt a garnitúrát. Biztos sosem fekete bútorral fogom telerakni a szobámat, hanem ehhez hasonló színes kellékekkel.

   Vajon, ha beköltözünk egy család lakásába, akkor az emlékek is költöznek? Gondolok itt arra, hogy az ott maradt dolgok belőlünk is váltanak ki emlékeket vagy semlegesek számunkra? Helyes dolog-e a számunkra jelentéktelen dolgokat kidobni vagy éppen kitenni és saját magunké alakítani? Azon beszélgettünk, hogy ha azok a falak beszélni tudnának… mennyi emlékkel látnának el minket… Neveket most nem írnék, de egy történetet elmesélek… számomra nagyon megható volt… Egy férfi a volt feleségéről mesélt csupa szeretettel és kedvességgel. Mindig úgy mesélt Róla, hogy egy gyönyörű szép asszony, aki mikor leült mindig ráült a fenékig érő hosszú hajára. Majd egy költözés során ott maradt képeken láthatóan egy rövid hajú idősödő hölgy volt, aki az Ő felesége volt. A férj emlékeiben mindig is az az egykor gyönyörű, hosszú hajú hölgy marad a felesége, aki a betegsége előtt is volt. Emlékeinkben mindig a szépre és a kellemesre emlékszünk, ami szívet melengető érzéseket vált ki belőlünk. 

   Dick Hoyt és fia, Rick minden maratonon, duatlonon és triatlonon közösen indul el, és egyszerre érnek célba. Pedig a fiú nem tud sem járni, sem beszélni.

Egy középkorú férfi fut az országúton, maga előtt kerekes székben tolva egy fogyatékossággal élő, sugárzó arcú fiút. Snitt, ugyanez a férfi egy csónakban vonszolja magával a srácot, majd a partra érve ölbe kapja, egy kerekesszékkel összeépített biciklire ülteti, aztán mögé pattan, és pedálozni kezd. Néhány bevágással később már a hegyekben haladnak a speciális járművel. 



Aztán újabb és újabb képsorok jönnek és lényegében csak a táj változik: az apa rendületlenül fut, biciklizik és úszik, a fia tehetetlen kis teste pedig csak úgy suhan vele... Ezt láthatták azok, akik rákattintottak a Hoyt Teamről készült videó linkjére, mely az elmúlt hetekben keresztül-kasul bejárta a hazai internetes szférát is, a legnagyobb hazai közösségi portál üzenőfalától kezdve, a blogokon át, a kör-emailekig. Miután magunk is többször belebotlottunk a videóba és - nem szégyen - bizony mindannyiszor meghatódtunk rajta, kíváncsiak lettünk a háttértörténetre.

Hajrá!

A sztori 1962-ben kezdődött. A massachusettsi Hoyt család fiúgyermeke, Rick, születésénél komplikációk léptek fel: a köldökzsinór a baba nyaka köré tekeredett, az agya így nem jutott oxigénhez, aminek CP, azaz agyi bénulás lett a következménye. Amikor a fiú kilenc hónapos volt, az orvosok közölték a szülőkkel, Judyval és Dickkel, hogy a gyermekük egész életét szobanövény módjára, vegetálva fogja leélni, és azt tanácsolták nekik, hogy adják fogyatékosok számára fenntartott intézetbe.  Azonban Hoyték nem fogadták meg a kegyetlen orvosi tanácsot, nem voltak hajlandóak fiukat nyomorékként kezelni és saját életük megkönnyítése érdekében csak úgy lepasszolni.



Észrevették, hogy a kisfiú követi a tekintetével a mozgást, odafigyel a beszédre, évek kitartó munkájával pedig elérték többek között azt is, hogy egészséges gyerekek közé járhasson iskolába. Amikor Rick tizenegy éves lett, a szülők a Tufts Egyetemszakembereitől kértek segítséget, hogy valamilyen módon lehetővé tegyék, hogy fiú érdemben kommunikálni tudjon a külvilággal. Az egyetemen elsőre elutasították a kérést, azt állítva, hogy lehetetlen, hiszen Rick agyában nem történik semmi. Dick azonban erre azt válaszolta: "Mondjanak neki egy viccet és figyeljék meg, hogy nevetni fog!" Mondtak. És igen, a fiú nevetett. Miután meggyőződtek arról, hogy Rick agya valóban mutat aktivitást, a mérnökök készítettek számára egy speciális komputert, melyet a fejének apró mozdulataival tud irányítani és így leírni a gondolatait. Az első mondat, amit Rick a gép segítségével leírt, a következő volt: Go Bruins!, vagyis a Boston Bruins jéghoki-csapat biztatása.

Nem voltak besorolhatók

1977-ben aztán, amikor Rick egyik osztálytársa megsérült egy balesetben és jótékonysági futóversenyt rendeztek a javára, a fiú kinyilvánította, hogy szeretne rajta részt venni. Dick pedig, aki saját bevallása szerint azelőtt soha nem futott még egy mérföldnél többet, úgy döntött, benevez a versenyre. Öt mérföldet futott a fiát tolókocsiban tolva. Ez a nap túlzás nélkül megváltoztatta Rick és Dick életét.

 

    Averseny után Rick, komputere segítségével a következőt írta: "Apa, amikor futottunk, nem éreztem magam rokkantnak." Dick ekkor elhatározta, hogy annyiszor adja meg fiának ezt az érzést, ahányszor csak tudja. Kemény edzésbe kezdett és két év múlva a Hoyt Team készen állt arra, hogy elinduljanak a Boston Maratonon. A verseny szervezői azonban nem engedték indulni őket, mert nem voltak besorolhatók sem egyéni futóként, sem pedig kerekesszékes versenyzőként. Dick és Rick ettől függetlenül is csatlakozott a mezőnyhöz és teljesítették a távot. Minden évben. 1983-ban, egy másik maratoni futáson olyan előkelő időeredménnyel végeztek, hogy megkapták az engedélyt a Boston Marathonon való hivatalos induláshoz. Egyszer aztán valaki feltette a kérdést Dicknek: Miért nem triatlon? Dick pedig, aki úszni addig még nem tanult meg és hat éves kora óta biciklin sem ült, úgy döntött, miért is ne?!

 

 

          Évszázad édesapja 

Az azóta eltelt évtizedekben a Hoyt Team - többek között - 224 triatlont - ebből 6 Vasember-versenyt -, 20 duatlont, 65 maratont - ebből 25 Boston Maratont - teljesített. 1992-ben 45 nap alatt, futva illetve biciklizve átszelték az Egyesült Államokat, 3735 mérföldet megtéve. Dick 2003-ban, egy versenyen kisebb szívinfarktust kapott. Ekkor derült ki, hogy az egyik artériája 95 százalékban eltömődött. Az orvosok közölték vele, hogy ha nem sportolt volna ilyen keményen, valószínűleg már 15 éve halott lenne. Ilyen értelemben tehát apa és fia megmentették egymás életét. Rick egy alkalommal a gépe segítségével úgy nyilatkozott: "Nem kétséges, az én apám az évszázad édesapja."
 

 

Rick és Dick hazájukban hősnek számítanak. A Hoyt Team az évek során számos elismerésben és díjban részesült. Történetükről It’s Only A Mountain (Ez csak egy hegy) címmel könyv is megjelent, illetve több DVD-t is kiadtak. A nevükkel fémjelzett alapítvány, a Hoyt Foundation immár tizenhat éve segíti a mozgáskorlátozott emberek elfogadtatását, oktatását, mindennapi életének megkönnyítését.

Nem mellékesen Rick a Bostoni Egyetemen diplomát szerzett és jelenleg is az intézmény dolgozója. A saját lakásában él Bostonban, ahol egy otthoni ápoló segíti őt a mindennapokban. A Hoyt szülők már nyugdíjasok, a massachuettesi Holland városában élnek. Apa és fia a mai napig is indulnak sportversenyeken, illetve az Egyesült Államokat járva különféle rendezvényeken jelennek meg.



Egyszer megkérdezték Ricktől, hogy mi lenne az az ajándék, amit legszívesebben adna az édesapjának? Erre a fiú a következő választ adta: "Amit a legjobban szeretnék, az az, ha egyszer az apám beülne a székbe és én tolhatnám őt."

Forrás: www.borsa.hu