Azt hiszem, kötelezővé tenném az embereknek, hogy beleüljenek néhány órára egy kerekesszékbe a belvárosban, hogy bekötött szemmel átmenjenek a zebrán, vagy, hogy úgy kommunikáljanak, hogy nem hagyhatja el egy hang sem a szájukat. Nem bosszúból, egyáltalán nem abból! Valójában ezzel pillanatok alatt íratná ki magából többségünk a következő mondatokat.
„ Jaj, de rossz és nehéz az életem! ”
„Olyan boldogtalan vagyok!”
„ Minek örüljek?”
Ahogy lekerülne a kendő a szemről, sokan meglátnák azt, amit olyannyira természetesnek vesznek. Pedig nem az! Egyáltalán nem az! Mégsem értékelik eléggé…
Más élethelyzetek, más értékrendszer és más szavak…
Ma úgy gondoltam ezzel a kis videóval igyekszem mosolyt csalni az arcotokra, ha sikerült adjátok tovább! J
Fotó: Kovács Barbara
Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…
Látogass vissza gyakran...
Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…
Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t
Küldd át a kollégáknak…
Mesélj róla a buszon…
Kommenetelj…
Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)
Jelentem ott voltam, de már elkezdtem visszamászni a kerekesszékbe, a padlóról. Közben pedig felszedni onnan jó pár dolgot. Tegnap úgy éreztem betelt a pohár. Feszített ott belül, ami ki akart törni. Hirtelen minden a fejemre nőt, kevésnek éreztem magam. Nem találtam a megoldást. Aztán mikor a könnyeimen keresztül, homályosán láttam, bedühödtem magamra. Jól esett, hogy kiadtam magamból, de most már elég, kiabált velem egy kis hang.
Néha elfáradok. Néha nehezen nevetek. Néha elbújnék a világ elől. Néha fáj. Néha hiányzik valami. Néha nehéz kikelni az ágyból, és vígan mosolyogni a kerekesszékben. Néha csak ülök, és nézek magam elé. Néha félek. Néha törni, zúzni tudnék. Néha levegőért kapkodok. Néha rettegek, mert azt érzem, hogy nem leszek soha anya. Néha azt hiszem, csak álmodozom arról, hogy táncolni fogok. Néha potyog a könnyem. Néha görcsösen keresem a megoldást. Néha elfutnék. Néha gyűlölöm az izomsorvadást. Néha nagyon akarok valamit, de nem sikerül. Néha kudarcot vallok. Néha nem megy az írás. Néha remegek. Néha nem találom a helyem. Néha bekopog a végrehajtó. Néha utálom, hogy a penge élen táncolok. Néha elvesztek valakit. Néha látni sem bírom a kerekesszéket. Néha zavar, hogy néznek.
Ma már tudom a választ, de jó néhány évvel ezelőtt számtalanszor feltettem magamnak ezt a kérdést hiába. Miért születtem izomsorvadással? Miért pont én nem tudok járni? Miért?! Miért?! Néha ordítani tudtam volna teljes tüdőből, aztán zokogva négykézláb a földet verni. Látszólag kis dolgoknál borult ki a bili. Mikor többszöri próbálkozásnál sem tudtam például levenni magamról egy szűkebb ruhát, vagy mikor, viszketett a talpam, és nem voltam képes megvakarni, hisz mozdulni sem bírtam. Nagyon akartam valamit, de nem ment. Aztán rájöttem a hibáimra. Ugyan azzal a módszerrel próbálkoztam újra és újra, de be kellett látnom, hogy ha az ajtón nem tudok bemenni, akkor az ablaknál kell próbálkoznom, ha pedig ott sem megy, megyek körbe.
Spontán ötletnek köszönhetően, fogtuk a kis állandó élettársamat, a kerekesszéket, és Brigus barátnőmmel belevetettük magunkat az éjszakába. Még mindig a buli hatása alatt vagyok, azóta fülég ér a szám. Még hogy nem lehet „bénaként” táncversenyt nyerni, flörtölni, telefonszámokat bezsebelni, és adni?! Nem először bizonyítottam, hogy igenis hatalmas party kerekedhet abból, ha begurulunk a táncparkettre. Nah, de kezdjük az elején.
Örömmel fogadtak, azonnal jöttek segíteni, és repítettek fel a lépcsőkön a kedves biztonságiőrök, bent pedig ahová mentünk utat csináltak nekem. Hamar beindult a buli. Átadtam magam az élvezetnek és egyáltalán nem érdekelt ki, mit gondolt, hogy nézett, nézett-e egyáltalán. Brigussal táncoltunk, énekeltünk, majd egyre nagyobb társaság alakult ki körülöttünk. Ismeretlenek jöttek ölelgettek, puszilgattak és jó megtáncoltattak. Imádtam. Várkonyi Attila azaz Dj Dominique volt a lemezlovas meglepetés vendég, aki igazán nagy hangulatot varázsolt. A táncversenynél pedig végül a színpadon kötöttem ki, ahol mindenki nekem tapsolt. Egyszerűen zseniális volt az egész, majd Attila kihirdette az indulók között az eredményt, és nyertem! Egy üveg pezsgővel gazdagodtam, belül pedig hatalmas extázis volt. Aztán körbetáncoltak, tapsoltak, puszikat osztogattak, az ölembe ültek, és csak úgy repült az idő. Az arcomról pedig nem lehetett levakarni a mosolyt. Mikor már kellőképp kitáncoltuk magunkat, élményekkel a tarsolyunka indultunk a ruhatár felé. Látnotok kellett volna, ahogy a srác tömeg engem öltöztet. Ki a kabátomat, ki a sálamat adta rám, sőt közben még arra is ügyeltek, hogy a hajamat kiszedjék a kabát alól. Annyira édesek voltak! Millió puszival búcsúztunk, majd megbeszéltünk egy mihamarabbi folytatást.
Huszonhárom évem alatt soha nem fogócskáztam, nem másztam kötélre, és nem táncoltam a két lábamon. Se lassút, se pörgőst. Nem telt el úgy nap, hogy ne kértem volna segítséget, és ne mondtam volna ki a köszönöm szót. Nem sétáltam szakadó esőben, és nem futottam bele egy forró napon a hűvös Balatonba. Nem ugróköteleztem, és nem másztam bordásfalra. Nem indultam zsákban futáson, és nem hulahoppkarikáztam. 
Engem életben tart. A remény és mellette az álmaim, ami miatt képes vagyok reggelente kikelni az ágyból és mosolyogva beülni a kerekesszékbe. Hinni minden nap, hogy egyszer táncolni fogok, és ha nem örökké, de még sokáig élni az izomsorvadással. Amikor három éve kitűztem magam elé, hogy ki szeretnék jutni Kínába, őssejt kezelésre, az is egy esélyként lebegett a szemem előtt. Biztosra nem mehettem, hisz manapság mi biztos? Minden egyes új lehetőség hallatán újabb esélyt látok arra, hogy sikerülhet. És egyszer így fog megvalósulni az álmom. Nem adom fel, mert nem tehetem, és nem is akarom. Újra a saját lábaimon szeretnék járni, könnyedén levegőt venni és és és ... idővel megszülni a saját gyermekemet. Látni felnőni, futni utána a játszótéren. Nagymamának lenni és még számtalan dolgok megélni, amit rejt magában ez az élet. Kell nekem, használd ki Te is a napot, még ha olyan hideg és borús is, mint a mai...
A béna kompatibilis jelzőt úgy használom, mint mások a bababarát szót. Mondom helyekre, járművekre, eszközökre és meglepő, szokatlan szituációkban is. A hétköznapokban számtalan egyáltalán nem kompatibilis dologgal találkozom. Lássuk csak a teljesség igénye nélkül. Arra külön felhívnám a figyelmet, hogy nem panaszáradat következik, csak szimpla felsorolás, megemlítés. Mindezek a saját szemszögemből, ahogy én mondanám a „popó szintről”. Ülve kerekesszékben a buszon, a boltban sorban állva, és még más rengeteg helyen pont az emberek hátsójával nézek farkasszemet, innen jött a szintmeghatározás.
Kezembe került egy esettanulmány, amit rólam írtak tizenkét éves koromban. Gépről kinyomtatott, legalább tíz oldalas iromány, ami egy kék lefűzhető mappában volt. Elől egy idézettel indult. Nagy zsivaj volt mögöttem, mikor olvasni kezdtem. Már esteledett, mindenki itthon volt. Első néhány oldalon hamar átfutottam. Majd kezdtem belemerülni. Egy percre még is megszakítottam az olvasást, míg egy csendesebb helyre nem mentem, a két szoba közötti gardrób helységbe. Ott már félhomály volt, de kíváncsiságom nem lankadt. Majd folytattam. Mondhatnám, hogy kár volt, de nem. Egyáltalán nem. Mindent megváltoztatott két mondat, amitől megtanultam élni, és igazán értékelni. Nem volt könnyű, de annál több leírhatatlanul boldog, és kalandos élményekkel gazdagítottam az életem ezek után.
Ébredés után egy megmagyarázhatatlan ürességet éreztem, ami még talán fájt is, feszített. Nem találtam a helyem. Közben pedig minden a legnagyobb rendben volt. Harcoltam belül magammal rendesen. Gyűlölöm ezt az érzést. Ritkán akar magáévá tenni, de ma éppen nagyon. Néhány perces pihengetés után, kiemelt az ágyból Apu, és beletett a kerekesszékbe. Lehet tényleg bal lábbal?! A meg nem fogalmazott nyomasztó érzés tovább fokozódott.
A munkahelyemen nem dugnak el egy hátsó irodában, elzárva az emberektől, mert „más” vagyok. Nem csak azért vettek fel, hogy meglegyen a fogyik után járó adókedvezményük. Nekik sem vagyok ufó, mert nem úgy közlekedem, mint az átlag. Inkább bátran kiültetnek oda, ahol a legtöbben járkálnák, pici gyerekektől egészen a nagyszülőkig minden korosztály. Ezzel is formálva az ott megforduló emberek viszonyát a kerekesszékesekhez. Minden csak, addig idegen, meg „más”, míg meg nem ismerkedünk azzal. De addig is, én borzasztóan élvezem a reakciókat, mikor a pult mögül kigurulva meglátják, hogy nem csak a munka miatt ültem.
Aztán ott vannak, azok, akik viszont mernek kíváncsiskodni. Főképp a gyerekek. Ők még őszinték és nem köntörfalaznak, kérdeznek, és választ várnak. Én pedig boldogan mesélek. Nem szabadna, hogy tabu téma legyen a fogyatékosság. Azzal csak azt érjük el, hogy idegen lesz számukra, ismeretlen, „más” és még sorolhatnám. Szóval érdeklődj, kérdezz, beszélgess és ismerd meg a körülötted élőket. 
Amikor arról kezdek mesélni, hogy mennyire jót sétáltam pár nappal ezelőtt hazafelé a munkából, valójában azt kellene írnom, hogy mennyire jól esett a ragyogó napsütésben gurulnom a kerekesszékben. Mégsem ezt teszem, én sétáltam….jpg)
Lubickolás a Balatonban. Óriás csúszda. Bécs. Kerti partik. Órákon át táncolás a Szeparéban. Rengeteg nevetés és kihívás. Goldenblog díjátadó. Kerekesszékes kosár és még sorolhatnám. Annyi minden jár a fejemben, a rengetek kaland az elmúlt hetekből, amikről nem tudtam mesélni Nektek. Hol is kezdjem?
A nyár elején Gigus barátnőm meghívott nyaralni pár napra Siófokra hozzájuk. Imádtam az elejétől fogva az ötletet, bár nem volt egyszerű összeegyeztetni az időpontot a „Kínás” csajokkal. Barbussal és Brigussal mentünk. Kicsit nosztalgiáztunk a Pekingben eltöltött egy hónapról és nagyon vártuk a pihenést. Egy nagy kérésem volt. Elektromos kerekesszékkel mehessek, hogy „szabad” legyek. Ne kelljen minden percben, ha csak egy centit is arrébb szeretnék menni, kérni és kérni. A mechanikus széket mondhatni egyáltalán nem tudom hajtani. Nem ám olyan jó buli, még ha annak is tűnik. Menyire jó dolga van, kiszolgálják… na nem! Jó én is tudok lusta lenni, nem is kicsit, de azért szeretem magam csinálni, amit tudok. Szerintem, ha lenne a világon „köszönöm” és „légy szíves” mondó verseny, nem kérdés, hogy megnyerném. Ahányszor én ezt a két szót kimondom egy nap… Visszatérve a Siófokra. Fél gyermekkoromat éltem ott minden nyáron. Rengeteg emlék köt oda. Két éve nem volt lehetőségem lemenni még egy napra sem, így minden porcikám vágyott rá, hogy megérkezzünk. Végre beleszippantsak az ottani levegőbe. Indulás előtti napokban mondhatni órákat csüngtem a telefonon, mire sikerült kapcsolni a MÁV ügyfélszolgálatosához – ami természetesen az én számlámat növelte. Biztosra akartam menni, tudni mikor megy „béna kompatibilis” vonat. Van egy pár emelője a MÁV-nak arra az esetre, ha kerekesszékes utas menne, egy csörlő segítségével felemelik. Ez mind szép és jó, de csak néhány helyen van. Egyeztettünk hol szállnék fel és le a „könnyű” székemmel. Pesten nem lett volna gond, de Szabadifürdőn már magamnak kellett volna megoldanom a velem együtt százötven kilós elektromos szék leszállítását. Mire halkan megjegyeztem, hogy a magasságot és az ajtó szélességét tekintve ez egy igen veszélyes mutatvány. Mire gyorsan érkezett a válasz, hogy sajnos akkor nem is tudjuk önnek biztosítani az emelőt és az utazást, mert a MÁV nem vállal felelősséget az esetleges sérülésekért. És mivel rögzített beszélgetést és elhangzott a részemről a nem túl biztonságos monológ, buktam az emelő rendelést… Bepipultam, hogy még ők is korlátozni szeretnének. Újabb variáción gondolkodtam, hogy lejussak. Utánfutó! A nagyon csóró korszakunk alatt kénytelenek voltunk a sajátunkat eladni, ezért a következő projekt volt, hogy valakitől kölcsön tudjak kérni pár napra egyet. Hosszas keresgélés után – vész forgatókönyvek százai mellett – Gigusom tündéri apukája felajánlotta az övét. Sőt a világ másik végéről ki is hozta hozzám Lőrincre. Megmentett. Pontosítva hozzásegített, hogy önmagam lehessek és szabad. Abban a tologatós kis szutyokba ( már bocsánat) de egy elveszett hamisítatlan nyomi vagyok, aki semmire nem képes csak ül és néz ki a fejéből. Egy szó, mint száz, köszönöm Gigus apuka, hogy Mosolykaként utazhattam a kis járgányommal együtt nyaralni. Az első olyan hétvégét fogtuk ki, amikor ragyogott a nap, egy felhő nem volt az égen, nem szakadt az eső. Tökéletes volt a kikapcsolódásra. 
Gigus, férje Laca és a gyerekek pedig tökéletes társaság volt. Brigussal elmentünk fürdőbe is, ahol a többféle vízi masszázst igazán kiélveztünk. A vízben is szabad vagyok. Ott sétálok, lépcsőzöm, guggolok és mindent megcsinálok, amit a szárazföldön nem tudok. Egyszer csak felkiált Brigi:
Egy spontán ötletnek köszönhetően hatalmasat buliztam Dóri barátnőmmel és barátaival a Szeparéban, amiről inkább a képek meséljenek helyettem. Néhány szóban: tánc, ölben ülés, nevetés, jó kedv, Martini… 
Pizzákért előre is köszönet:
Elméletileg gyógyíthatatlan betegség, kerekesszék, de nem számít! Az életem akkor is egy boldog mese. Képes vagyok nem csak belülről, de kívülről is igazán mosolyogni. A mesém tele küzdelmekkel és csodákkal. Veszteségekkel és jutalmakkal. Bánatokkal és számtalan örömmel.
Tavaly 6. helyezést értem el Goldenblogon a segítségeddel! Idén is számíthatok Rád?:) Ha 2011-ben is szeretted olvasni bejegyzéseimet - és még sok-sok évig szeretnéd - nagyon jól esne a kis lelkemnek egy szavazat (itt jobb oldalt) , esetleg (alul) egy megosztás. :)
Néhány héttel ezelőtt újra Begurultunk a Hunyadi Mátyás Gimnáziumba Mariettával, hogy beszélgessünk a diákokkal, milyen is az élet négy keréken. Már nagyon vártuk a találkozót. Mikor legutoljára voltunk a 10. A osztályban, búcsúzáskor megkértek minket, hogy ha lehet, szeretnék kipróbálni a kerekesszékes kosarazást. Akkor ígéretet tettünk nekik, és most alkalmat is teremtettünk a közös sportolásra. Beülhettek a székekbe és játszhattak a kosaras fiúkkal és Mariettával, aki egyetlen lányként hősiesen helytáll mindenkivel szemben.
Csodálatos volt a tegnap. Reggel úszóversenyen voltam a Park uszodában. Nagy izgalom volt bennem, Édesanyám emlékversenyére mentem.
A hét közepén egy váratlan hívást kaptam. Nagy meglepetés volt számomra. Hirtelen nem is hittem a fülemnek. Anno 15 éves lehettem, amikor megismerkedtem Konival. Nagyon sokat mesélt egy gyönyörű tóról, a kedvenc helyéről, ahol gyerekként nagyon sokat volt. Egy átgondolatlan, hirtelen ígértet tett nekem akkor. Mindenképp egyszer engem is elvisz és megmutatja. Nagyon imádtam ezért a gondolatért, de nem tűnt reálisnak. Kerekesszékkel túrázni nem éppen a legkönnyebb - bár nem lehetetlen- de nagyon sok olyan dolog merül fel, amit egy „ép” embernek eszébe sem jut. Úgy gondoltam, nem vagyunk még olyan kapcsolatban, hogy emelgessen, segítsen, mind emellett bombázzam az apró nem megszokott, már-már meglepő kéréseimmel. Ehhez fel kell nőni. Nekem is, Neki is. Azt tudni kell, hogy 15 évesen még magamat sem fogadtam el egyáltalán. Zavart a szék, a bénaság, tehetetlenség. Kellemetlennek gondoltam kérni „idegentől”. Nem tudtam elengedni magam bárki előtt. Ez azóta nagyon megváltozott. Egyszerűen fogalmazva, bedobom az embereket a mélyvízbe. Ha megriad, azt az elején tegye. Nem foglalkozom azzal, ki mit gondol, ki hogy lát. Önmagam vagyok, ha nő, ha férfi. Nem feszengek, mert az rettenetes, mikor valaki nem érzi jól magát a bőrében. 
Evés előtt egy lenti stéget néztem, ahova nagyon vágytam. Elképzeltem, ahogy a szélén lógatom a lábam és csak ülök és élvezem a pillanatot. Levitte előre a holmikat, leterített egy pokrócot. Tündérien érdeklődve jött fel a fa lépcsőkön és kérdezte - teljesen jogosan, hisz nem tudhatta, de ledöbbentem, hogy erre is figyel – meg tudok ülni háttámla nélkül vagy tegyen a sarokba és akkor neki tudok dőlni a fa gerendának? Tündéri volt, imádtam érte. Nem volt egyszerű, de ölben levitt és leültetett a stégen a pokrócra. Megigazgatott, lehúzta a derekamra a felsőm.
Legalább másfél órát ültünk ott. Olykor csendben máskor be sem állt a szánk. A szitakötők, kicsi kacsák és a béka kórus csak még inkább elvarázsolt egy másik világba, ahol szép minden és könnyű az élet . Azt éreztem ott, hogy semmi nem hiányzik ahhoz, hogy boldog legyek. Élveztem minden percét. Visszafelé még meglepett egy fagyizással, majd Vercsiék végül teljesen hazahoztak kocsival, ami ismét hatalmas segítség volt nekem. Mindenkinek nagyon köszönöm a mai napot! Egy élmény volt Veletek! 
