Fanny néni, Fanny néni!

2011. május 02. 21:07 - Mosolyka

Gyerekek, fiatalok között úgy érzem magam, mintha egy energiakúton lennék, ahol folyamatosan töltenek egyre jobban. ...és hogy egy gyermekjóléti központban dolgozzak az maga az álom. De, mint többször mondtam, írtam az életem egy mese, ahol az álmok folyamatosan valóra válnak. Megvalósult. A Házon kívül adása után megkerestek a kerületi gyermekvédelmi központból, ahol olyan gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoznak, akiknek gondja, problémája van az élettel, a családdal, sulival...Mikor olvastam az emailt azt gondoltam, hogy ez az, pontosan ez az a munka, amire igazán vágytam. Számtalanszor megfogalmazódott bennem, hogy gyerekek között legyek, segítsek és hasznos munkát végezzek. Számomra nem akkora kihívás megszerezni egy egy jól csengő irodában végezhető állást. Nem elégszem meg a jóval, nekem a számomra a legjobb kell. Nekem az kell, hogy tudjam, teszek valakiért valamit, ami által magam is több leszek. A gyerekek, fiatalok azok, akik leginkább meghálálják a minimális odafigyelést, szeretet, főképp, ha otthon kevés jut számukra. Ha mindig beértem volna azzal, ami van és nyugtázom, hogy ennél jobb már úgy sem jöhet, akkor talán még mindig egy telefonközpontban ülök és napi 8 órában mások panaszáradatát hallgatom, monoton. Tudom, hogy munka és örüljek neki, de sosem tudom hosszútávon azt csinálni, amit nem szívből, örömmel végzek és ez visz mindig előrébb. Itt a gyerekek között folyamatosan én szeretnék adni Nekik, tenni értük. Egy kedves szót, mondatot, egy nagy mosolyt, biztató gondolatokat, közben pedig tőlük kapok nagyon sokat. Pontosan érezhető, az adni és kapni viszony. Van két "kislányom" Niki és Kata Ők 1. osztályosak. Olvasni, számolni tanulunk együtt csütörtökönként iskola után. Harmadik találkozásunk után, a kis vékonyka, picurka Niki elém állt, kicsit lesütött szemmel és azt mondta: Fanny... szeretlek. Majd megölelt szorosan a kis csöpp testével. Azt gondolom, hogy végtelen nagy szerencsém volt, hogy a kis négykerekű járgányom alatt volt, mert ha ezt állva kapom tuti, hogy ott helyben eldobom magam attól a "kis" szeretetbombától. A második napom beszélgetős, előadást tartottam egy délutáni csoportnak, ahol főképp a kemény mag egy része található. Ők azok, akikkel, ha nem foglalkozol a lakótelepen csellengenek, "menő" dolgokkal töltik az idejüket és szépen lassan lecsúsznak nagyon mélyre. 14-től felfelé a korosztály. Meséltem Nekik a saját helyzetemről a sérült fogyatékkal élők mindennapjairól és hagytam őket kíváncsiskodni. Természetesen érkeztek frappáns kérdések, kijelentések, amiket én tabuk nélkül válaszoltam vagy éppen döntöttem meg. Egy óra leforgása alatt amolyan csoda történt a "kemény" fiatalokból kenyérre kenhető Tündérek váltak. Adták rám a kabátomat elmenetelkor, majd rohantak az ajtóhoz és nyitották és nem azért, hogy menjek már végre onnan. :) A következő csoport foglalkozáson közösen játszottunk szituációs feladatokkal és együtt nevettük. A harmadik alkalommal nem tudtam ott lenni, de a kis szívemnek végtelenül jól esett, hogy hiányoltak. A minap pedig egy igen problémás nagyon kevés embernek megnyíló lány mesélt nekem magáról, a hétvégéjéről az átmeneti szállón és kevésbé vidám dolgokról. Közel engedett magához és ez nekem nagyon jól esett. Jönnek a kisfiúcskák, akik ha már lejárt a munkaidőm és már mennék haza mondogatják, hogy: Fanny néni! Fanny néni! Ne tessék még menni! Egyszerűen megzabálom Őket egytől egyig. A mama-baba klubban pedig a kis mini manó babyk vesznek le a lábamról.  Egész nap olvadok és mosolygok köztük. A kollégák szuperek! Nagyon élvezem! Órákat tudnék mesélni Nektek, arról a csodáról, amit nap, mint nap átélek... 

 

 

komment

Ezekért a pillanatokért éri meg élni!

2011. április 17. 16:19 - Mosolyka

Az elmúlt napokat nehezen tudom Nektek leírni, mert annyira fantasztikus volt, hogy arra talán szavak sincsenek. Mégis megpróbálom megfogalmazni mind azt, amit átéltem és kaptam Tőletek... Csak úgy repkednek a fejemben a szavak, mondatok: Boldogság, öröm, szeretet, vidámság, mosoly, ölelés, puszik, üzenetek, energia... "Nekem te vagy az a kék táska..." Ne lepődjetek meg, ha hirtelen csupa betűhalmazt láttok, de nem értitek, hogy mire gondolok. Nem könnyű leírni, azokat amik a fellegekbe repítettek és még mindig ott tartanak, gondolkodni ilyen állapotban? :) Hmm... látjátok, hogy nem megy! Hol is kezdjem?!

 
A csütörtöki élő rádiózást borzasztóan élveztem. Hamarosan feltöltöm a hanganyagot és belinkelem Nektek. Ha meghallgatjátok megértitek a kék táska varázsát. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy kifutottunk az adásidőből. :) Szívesen rádióznék gyakrabban, mert hatalmas élmény. A visszajelzéseket pedig külön köszönöm. Néhány üzenet elolvasása után nagy mosollyal az arcomon ülök és szóhoz sem jutok. Tudjátok  mennyire fantasztikus érzés, mikor azt írjátok, hogy tudtam valamit adni Nektek? Valami pici dolgot, amivel, ha csak arra a néhány pillanatra vagy percre, de elfelejtettétek a hétköznap gondjait? Nekem ennél több nem is kell. Adni és adni ez a legjobb dolog. A visszajelzésekkel pedig Ti adtok nekem rengeteg erőt, ahhoz, hogy hajrá, gyerünk előre tovább és valósítsd meg az álmaidat, mert mi itt vagyunk veled és nagyon szurkolunk. Köszönöm!
 
Szombaton a Pszinapszisra még csak néhány perce érkeztünk meg Annával, mikor egy kék sapkás, fülég érő szájú fotós kattintgatni kezdte a gépét. Majd oda jött és azt monda: Te vagy a Mosolyka? Olvasom a blogodat és ... ( én meg csak pirultam, pirultam és szóhoz sem jutottam...) majd megkérdezte, hogy megölelhet-e. Majd egy nem akármilyen 10-15 másodpercben volt részem. Szorosan és nagy szeretettel bújt hozzám. Nagyon jól esett és köszönöm! Nem sokkal később Tomi lepett meg egy sms-el, hogy már a metrón ül és mindjárt megérkezik. Barbusom is úton volt. Az előadás kezedéig találkoztam még néhány ismeretlen ismerőssel, akik hallottak rólam már, vagy beszéltünk, hogy találkozunk majd, és lásd csodát micsoda "véletlen" ez a vártnál előbb megtörtént. :) Tomikám megérkezett, már rég láttam és nagyon nagyon örültem, épp mesélni kezdte, hogy ahol éppen vagyunk onnan nem messze van a Mosoly utca... majd Barbusom is megérkezett, aki a puszi osztás után megkérdezte, hogy megnéztem-e az MMS-t, amit küldött? Azt hiszem, nem fér kétség ahhoz, hogy Ők aztán az én Barátaim... üzenet tartalma: A Mosoly utcatábla lefotózva. Imádlak Titeket és azokat is, akik sajnos nem tudtak eljönni, de aggodalomra semmi ok, egyenlőre nem futok el! :) Sőt megnyugtatnálak Titeket, hogy talán először fordult velem elő, hogy elvesztem a mondandómba, néha részletekbe menően meséltem el történeteket, majd időben nagyot ugrottam...így azt kell, hogy mondjam szétszórt mesét hallhattak az életemről. :) A Pszinapszison végre megismertem Zsót, aki egy Tündér lány, néhány hónapja levelezünk. Óvodapedagógus szakra jár, sokat foglalkozott SMA-s ( Spinalis Muscularis Atrpohia, Izomsorvadás - ami nekem is van) gyerekkel. Így a közös téma nem kérdés. :) Ezen felül pedig egy kis örömbomba, ezért is nagyon örültem, hogy végre személyesen is találkoztunk. És most már egyre többet fogunk. :) Sőt az álldogálásnál és előtte is szívesen segít, amit én nagy örömmel fogadok egyrészt a szakértelme miatt és nem utolsó sorban a társaságáért! :) Az előadás után nem hagyhattuk ki, hogy ellátogassunk a Mosoly(ka) utcába, ahol természetesen rögtön előkerültek a telefonok, fényképezők és örökítettük meg a pillanatokat. Volt ott valami varázslatos... :) Barbus beugrott az ölembe, fényképező fel a szembelevő kocsi tetejére, időzítő bekapcsolva... mi pedig az utcához híven... csíííz :) Aztán nekiindultunk gyalog (már aki:) a Gyöngyösi metró megállóhoz, ahol Tomi felszállt a metróra. Ő róla azt kell tudni, hogy a volt munkahelyemen ismertem meg. Az legpozitívabb dolog Tomikám volt, aki a próbanapom után kikukucskált a pult mögül és azt kérdezte: "Ugye látunk még?" Pillanatok alatt beköltözött a szívembe, ahol a Barátok laknak. Rengeteget kaptam Tőle! Talán nem is tudja mennyit <3 Mióta nem dolgozunk együtt, bár nem találkozunk naponta, de még is egyre szorosabb a mi barátságunk. Ő egy nagy Kincs, akit soha el nem engedek. Tomi is olyan ember, akit a nap 24 órájában legalább 24-szer ölelgetnék és puszilgatnék össze meg vissza. Ő mondta, hogy neki én vagyok az a bizonyos kék táska... 
 

 

komment

Már lassan salsázunk :)

2011. április 12. 10:42 - Mosolyka

Szombaton, április 16-án a Pszinapszison előadást tartok. Mindenkit nagy szeretettel várok! Remélem sokatokkal találkozom ott személyesen is :) 

 A rendezvény helyszíne:
Angyalföldi József Attila Művelődési KözpontCím: 1131 Budapest, József Attila tér 4.
 
Helyszín: 
Borostyán terem ( Mosolyka - a lány, akinek még az élete is csoda címmel ) 
Előadás ideje: 
szombat, 2011, április 16 - 13:30 - - 14:30

 
 
 
Továbbiakban meséljenek a képek helyettem :) 
 

 

komment

Tépj Te is egy mosolyt! :)

2011. április 06. 22:08 - Mosolyka

Az elmúlt napokban nagyon sok levelet kaptam, amiért óriási köszönet Nektek! Igyekszem mindenkinek válaszolni, kis türelmet kérek azoktól, akinek még nem érkezett üzenet a postafiókjába tőlem. Annyira kedves sorokat kaptam, hogy sokszor csak nagy mosollyal az arcomon ültem. Máskor megkönnyeztem, mert fantasztikus történeteket, régmúlt emlékeket idéztetek fel. Egy Nagymama levelénél pedig teljesen kirázott a hideg... Unokaöccsénél szintén izomsorvadást állapítottak meg az orvosok, hét éves korában meghalt az anyukája, majd tíz évesen kerekesszékbe került. Ma viszont közel ötven éves, nagyon jól érzi magát, megnősült, és van egy csodálatos szép, nagy fia. Az email elolvasása után még inkább azt éreztem, hogy nincs lehetetlen! Bár eddig is tudtam azt, hogy az esély meg van arra, hogy valaha én is halljam az én kis csöppségem szájából: "Anya, anya" Még is ilyen történeteket olvasva elönt a forróság és az a bizonyos boldogság... 

 
Hamarosan újra jelentkezem, de addig is fogadjátok tőlem sok szeretettel! Mindenkinek jut! :)
 
 
2011.03.31 Házon kívül, rólam készült anyaga:
(Említett, profi fotós barátnőm: Bolla Eszter. Nagy puszi és köszönet a képekért Neki! :) 
 

 

komment

Hatalmas "energiabombát" kaptam

2011. március 30. 21:08 - Mosolyka

Hétfőn este ezzel a mondattal zártam a napomat: Egy szép nap vége van most... holnap reggel pedig egy szép kezdete lesz. Az az igazság, hogy kedden én szerettem volna adni, tenni másokért. Még ha csak picit is, de formálni az "ép, egészséges" emberek gondolkodásán a sérült, fogyatékkal élőkről. Azon a napon mégis én kaptam sokat másoktól...

 
Izgatottan ébredtem, nagyon vártam, hogy találkozzak Mariettával és beguruljunk a Hunyadi Mátyás Gimnázium 10. A osztályába előadást tartani. Ébredezésem még nagyon kezdetleges volt, a szemeim is csak éppen hogy nyitva, az ébresztőt raknám vissza "szundira", amikor sorozatban sms-eket kezdek kapni. Huha...  ez már az 5. üzenet egymás után. Megnézem és nem hiszek a szememnek. A "Feladni? Kizárt!" kezdeményezésnek és a kedves, segítő embereknek köszönhetően jóváírás érkezett a számlámra. Innen a szobámból szeretnék egy hatalmas puszit és egy "köszönömöt" küldeni, mondani, azoknak, akik hozzátettek ahhoz, hogy egy hónapig legalább nyugodtan aludhassak, ne "féljek" a postástól :), és legfőképp ne ránduljon görcsbe a gyomrom, ha nem várt csengetés hallok. Tényleg nagyon, nagyon köszönöm Nektek!!! Bár az alagút vége még messze van, de egy halvány fényt már látom a végén. Egy picit fellélegeztem. A fenéket, őszinte leszek, nagyon! Most nem foglalkozom, hogy mi lesz egy hónap múlva, most azt a könnyedséget érzem, amit már nagyon rég... Újra egy ideig minden gondolatom és energiám a fejlődésemre és az asztal táncra fordíthatom. Köszönöm! 
 
A fent leírt "fellélegzett" érzéssel indultam a keddi napnak. Valahogy minden más volt... Még szebben ragyogott a nap, hangosabban csicseregtek a madarak, többen mosolyogtak. Hajamban Barbustól kapott "vidám",színes, virágos csatt, ami még inkább hozzátett ahhoz, hogy egy tökéletes nap előtt álljak. 10 óra magasságában találkoztunk Mariettával a gimi előtt. Szépen lassan beindulnak a "Begurulunk az iskolába" program "kereki" és egyre több helyre jut el a hírünk, szerencsére megkeresnek az iskolák. Izgatottak voltunk. Az előadásoknál nagyon várom az első közös nevetést... az számomra, számunkra a legjobb és legfontosabb visszajelzés. Fontos, hogy főképp pozitív élményként éljék meg a találkozást, közben pedig a történeteink formálják az élethez való hozzáállásukat. Valójában nem mondjuk ki, hogy mennyire nagy dolog számunkra az, ha az utcán vagy egy lépcső előtt felajánlják segítségüket, de még is az "üzenetünk" eljut oda, ahova szükséges. Rájönnek, hogy nem sajnálni való valakik vagyunk, és nem is kell másképp kezelni minket. Azt gondolom Mariettával egy tökéletes párost alkotunk. Repkedtek a vicces megjegyzések. Mi is nagyon élveztük és a diákok is. A szünetben tündérien jöttek és kérdezgettek. Annyira imádom, mikor kíváncsiak. Marietta mielőtt begurultunk a terembe, hangosan elgondolkozott... Vajon mennyire érdekelheti Őket, hogy milyen bénának lenni?:) Nos drága Mariettám, azt gondolom az óra után elmondhatjuk, hogy borzasztóan nyitottak, érdeklődőek és befogadóak. Annyira jó volt. Vittünk egy metál rózsaszín illetve egy fekete kerekesszéket. Határozottan kijelenthetem, hogy a fiúk körében a pinki nyert. :) Felettébb jól néztek ki benne! :) A második órában az udvaron székben ülve voltak csapatversenyek. Azt az izgalmat látni kellett volna az arcukon... Volt egy hanyatt vágódás is, de aggodalomra semmi ok, abból meg hatalmas nevetés lett. Élvezték és várnak vissza egy kerekesszékes kosár bemutatóval. Sajnos kicsit hamarabb kellett befejeznünk, mint ahogyan azt terveztük, mert az RTL Klub stábjának időre menni kellett tovább,előtte pedig még itthon volt pár dolog amit szerettek volna felvenni. (Holnap, csütörtökön 23:25-kor a Házon Kívül műsorában láthatjátok az anyagot) 
 
Hatalmas "energiabomba" volt a nap. Én rohantam a stábbal, Mariettát pedig csapatostul kísérték az autójához, segítettek Neki bepakolni, ahol megragadva az alkalmat érdeklődtek tovább. A hatalmas mosoly "halom" amivel elköszöntek, még inkább bebizonyította számunkra azt, hogy igen is van helye ma Magyarországon a "Begurulunk az iskolába" kezdeményezésnek. 
 
Kedves 10. A köszönjük a fogadtatást! Élmény volt Veletek! Hamarosan érkezünk a kosárral és a beígért szalagavatós táncom felvételével! :) 

 

Barbusnak köszönjük a képeket! :)  

komment

“Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki.” (Szókratész)

2011. március 26. 18:14 - Mosolyka

Szerdán Anna és Robi "elraboltak". Itt volt az ideje, hogy újra beszippantsam a Nógrád friss levegőjét. Kiszellőztessem a fejemet és néhány órára minden felhőtlenül könnyű legyen. Ott még az idő is másképp jár, csak úgy repül. Délelőtt találkoztunk nálam, összeszedtük magunkat, Ők meg engem, be a kocsiba és irány a Bánki tó. Fantasztikus időnk volt. Ragyogó napsütés, 17 fok, szélcsend. Valóban Budapesten hagytam minden, nagyobb és apró gondjaimat. Újra gyerekké változtam, aki örül, mert szabadban van a Barátaival, víz van, kacsák, kalandok és lélegzetelállító kilátás. Itthon sem hagyom el magam, a nehézségek ugyan lemerítenek, de feltöltődöm újra és újra. Olykor kicsit lassabban, máskor pedig két óra leforgása alatt összeszedem magam és irány, oldjuk meg. A tónál első pillanattól kezdve azt éreztem, újra 100%-on vagyok. Mindent egyszerűnek láttam és megoldhatónak. Imádtam az egészet.

Tavaly mikor legelőször jártam Bánkon, kinéztem magamnak egy helyet, amire azóta vágytam, hogy kipróbáljam, feljussak oda és onnan csodáljam a tájat. Ehhez mindenképp egy erős férfira volt szükségem, aki biztonsággal megemel és a közel harminc lépcsőfokon felvisz. A kiszemelt helyem egy teljesen egyszerű kétsávos korlát volt, ahol ülni szerettem volna. Mindenkire ráhoztam a frászt, de ahogy Robi felvitt és leültetett a magasban tudtam, hogy jó helyen vagyok, és biztonságban. Kényelmesebb volt, mint a tolókocsiban. :) Csendben órákat tudtam volna ott lenni. Jókat nevetgéltünk, bohóckodtunk. Megebédeltünk, még egy kis gyönyörködés, egy utolsó szippantás és irány haza. Szuper volt, nagyon élveztem! Köszönöm Annus és Robi! 

 

Másnap Brigussal találkoztam, mentünk River Rideozni. Egy olyan város néző busz, ami egy darabig a városban megy, majd begurul a Dunába és hajó lesz belőle. :) Nagyon izgalmas volt és kalandos, főképp a feljutás a busz-hajóba. Nagy, meredek lépcsők. Brigus ölbe kapott és egy nagy lendülettel fel is jutottunk a "fedélzetre". Nem engedhettük volna meg magunknak Brigussal, hogy turistásat játszunk és egy ilyen programmal színesítsük a mindennapjainkat, ezért a River Ride vezetőjének ez úton is nagyon köszönjük a lehetőséget, élmény volt a vízen buszozni. :)

 

Délután Barbusom hívott meg egy délutáni csevejre. Kézen fogott és irány! Beültünk a Téglagyári Megállóba és kibeszéltük magunkat. Bár minden nap beszélünk telefonon és minden apró rezdülésemről tud Barbi, még is mindig van miről órákon át dumcsizni. Sokszor vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam Neki: Tudom, tudom, hogy minden megoldódik, csak kezdek egyre hamarabb és könnyebben merülni. Elmeséltem, hogy a minap bevágtam az asztal szélébe a kisujjamat és pontosan ez a pici apró dolog kellett ahhoz, hogy tele legyen a bili. Kijött, potyogtak a könnyeim, közben pedig azon veszekedtem magammal, hogy fejezd már be! Nem szeretem a hisztis Fannyt, sokkal jobban élvezem, mikor azon veszem észre magam, hogy lassan görcsöt kap arcom, mert ráfagyott a mosoly. Sokkal jobb és kellemesebb érzés nevetni. Feltölt. Olcsóbb és hatásos "gyógyszer", mint a kedélyjavítók sokasága. Sőt, még túladagolni sem tudom, viszont függő az lehetek.:):):)

 

(Az elmesélteket láthatjátok a Duna televízión a Feleletek az életnek című, április 7-én vetített műsorban.) 

 

Barbust, váltotta Szabi. Nem voltam éhes, így egyedül megvacsorázott, majd  előálltam újra a furcsa kéréseimmel. Azt tudni kell, hogy a történek kerek legyen, hogy Szabolccsal most találkoztam második alkalommal, előtte csak interneten cseréltünk eszmét. (Egy közös ismerősünknek és a blogomnak köszönhetem.) Lassan fél éve terveztük, hogy 3D-ben is megismerjük egymást. Az első találkozásunknál, megkértem jöjjön át hozzám, mert esik az eső s nekem könnyebb lenne, ha nem kellene "kilépnem" az ajtón. Majd rájöttem, hogy "idegeneket" még sem hívhatok csak be magamhoz, így egy röpke sms-ben megírtam Neki, hogy apu előtt mi 100 éves barátok vagyunk, amit egy "szokásos" hello, szia, hogy vagy plusz egy természetes puszival, hamar alá is tudunk támasztani. Ez így is történt. Bár ellenkező nemű, mint én, ne tessék rögtön kombinálni. Szeretem a fiú-lány barátságokat és hiszek is bennük, sokkal másabb szemszögből látjuk a világot, ezért is érdekes és kalandos plusz egy Szabival az élet. Visszatérve a kéréseimre, egy kabát feladással "álltam" elő. Aranyos volt és azt láttam - vagy nagyon jól titkolta :) - nem volt zavarba ejtő a kérés. Sokan nem tudnak mit kezdeni egy ilyen helyzettel, félnek és ezáltal bátortalanok. Szabi nem volt az. Imádtam. Majd a lábaimat kértem meg, hogy tegye vissza a lábtartóra, mert csak úgy fértem be az asztal alá, ha lent volt a padlón. Ezt is tökéletesen megoldotta. (Jeles Szabikám, jeles!:) Egy pár percre hazaugrottunk még, majd sétálni mentünk. Viccből mondtam, hogy jó lenne csendben, csillagokat bámulni... és képzeljétek az ég tiszta volt és ragyogtak az égen. Nekem nagyon tetszett. Egy óra után haza is jöttünk, mert hűvös volt az idő és Szabi borzasztóan "megfenyegetett", ha beteg leszek végez velem. Aranyos volt. 

 

Másnap délután egy ismerős képet láttam a facebook közösségi portálon. A közösség címe: Feladni? Kizárt. Rákattintottam, majd meggyőződtem róla, hogy az én szalagavatós képem van kirakva, mellette pedig pár fotó még rólam. A futásról, az álldogálásról és amolyan "életképek". Elolvastam, majd ledöbbentem (pozitívan).    Barbusom csinálta az oldalt, úgy érezte valamit tennie kell... Igen, talán nekem most nem lett volna erőm kérni, és nem ismerném el, hogy valamit nem tudok/tudunk megoldani, úgy hogy közben apuval mindent megteszünk. Nem mondtam ki, de Ő tudta, hogy itt az ideje, hogy kimondja azt, amihez most én gyenge lennék. Tudjátok, a legnehezebben kimondott szavak az a: Szeretlek, Bocsánat, Segíts kérlek...

 

 

Az orvosok izomsorvadása miatt 18 évet jósoltak neki, ő most 22 éves múlt. Azt mondták, sosem áll lábra, hónapokkal ezelőtt erre is rácáfolt. Feladni? Kizárt.Táncolni kerekesszékkel? Neki természetes. Lefutni egy félmaratont? Sima ügy. Segíteni másokon? Számára nem kérdés. Mégis álmatlan éjszakái vannak, mert a behajtók kopogtatnak az ajtón. A csekkek sorakoznak, a hűtő üres, a lakbér befizetésre vár hónapok óta. Én biztos, hogy segítek, te csatlakozol? 1000 forint is csodákra képes!

Hozleiter Fanny 

K&H bank: 10402166-80545253-57501004

Külföldről: SWIFT kód ami: OKHBHUHB és IBAN szám: HU81 104021668054525357501004

http://www.facebook.com/feladnikizartfanny

 

komment

Begurulunk az iskolákba!

2011. március 20. 22:14 - Mosolyka

Március 19-én az egészségnapon felkérésre előadást tartottam a Hunyadi Mátyás Gimnáziumban. Ebben az iskolában érettségiztem, így nem volt idegen a környezet. 

Reggel 7:45-kor "kiléptem" a kapumon és újra megtettem azt az utat, amit évekkel ezelőtt. Nincs messze tőlem a gimi, egy szép parkon keresztül jutok el oda. A hátsó bejárathoz mentem, mert ott a nagykapun egy kis segítséggel (kilincs lenyomás - ajtó nyitás) simán megérkezem az udvarra, ahol található a "Fanny lejtő". Ezt még nekem csinálták anno, mikor az iskolába kerültem, hogy ne kelljen nap, mint nap felcipelni a lépcsőkön. Majd később az elektromos székemmel egyedül tudjak bejárni. Általában  földszinti termekben voltak az óráim, amit a kedves és segítőkész tanáraimnak köszönhetek. Mindig úgy szervezték, amikor tudták, hogy én is rész tudjak venni az órákon. Ha kellékre volt szükség, lehozták. 
 
Az régi osztálytermemben volt az előadás. Az egészségnapon belül több lehetőség közül választhattak a diákok, hogy mit szeretnének meghallgatni, min vennének részt szívesen. Volt szájápolás, kutya bemutató, rendőrségi ismeretek, judo... Az enyém címe: Fanny - aki kerekesszékben közlekedik, dolgozik... és táncol! Milyen így élni?
 
Nem régen Marietta barátnőmmel - aki balesetben sérült, majd kerekesszékes lett - úgy döntöttünk a  Begurulunk kezdeményezés keretein belül, elmegyünk iskolákba és együtt mesélünk a diákoknak az életünkről, általánosan a kerekesszékesek világáról. Elhessegetjük azokat a tévhiteket, amik tapasztalataink szerint az emberek többségének a fejében él. Sokan nem tudnak mit kezdeni egy székben ülő ember látványával, félre tekintenek, nem segítenek szívesen. Persze pozitív tapasztalat is van. Úgy gondoltuk erről beszélni kell, nem lehetnek tabuk. Lehetőséget adunk, hogy kérdezhessenek. Mariettával igen jó párost alkotunk. Egyikünk sem az a "feladom típus". Nem búsulunk, mert kereken közlekedünk. Mindig, minden helyzetben feltaláljuk magunkat és persze küzdünk, hogy ne gyengüljünk le, mert számunkra annál nincs is rosszabb, mikor ágyban kell feküdni és semmit tenni. Folyamatosan pörögnünk kell, élvezzük az életet és kihasználjuk minden percét. Több szemszögből tudjuk bemutatni a mindennapjainkat, mert bár nagyon hasonlóak vagyunk még is két különböző világ a miénk. Én izomsorvadással születtem, míg ő baleset miatt lett kerekesszékes. Marietta önellátó, míg nekem segítségre van szükségem. Autót vezet én BKV-zom. Én elektromos kerekesszékkel közlekedem, Ő mechanikus kocsival. Marietta keményen űzi a kerekesszékes sportokat. Én sokat tudok mesélni a munkával kapcsolatos tapasztalatokról. És még sorolhatnám. Összeállítottunk egy kérdőívet, amit érkezésünk előtt töltenek ki a diákok, így egy átlátható képek kapunk gondolkodásukról, véleményükről. Egy rövid levelet csatolunk hozzá, amit az osztályfőnök felolvas nekik. Majd a tanárral leegyeztetett időpontban érkezünk. Természetesen erre bármely iskola, osztály, tanár jelentkezhet emailben a fanny@begurulunk.hu címen. A kérdőívek, hamarosan letölthetők lesznek a honlapunkról, ami jelenleg feltöltés alatt van. Addig emailben szívesen küldöm, és további információval is szolgálhatok. Noh, de itt egy kis ízelítő a válaszokból. 
 
* Korosztály: 15-17 éves
 
 
 
komment

Elgondolkoztam :)

2011. március 11. 23:53 - Mosolyka

Ma már egyszer levettem az előző bejegyzésemet, majd visszaraktam. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy jó ötlet volt-e elmesélnem mi zajlott éppen bennem. Majd rájöttem, hogy igen. Sokszor nehéz őszintének lenni másokkal ilyen helyzetben. Mesélni arról, hogy mi történik az ajtó mögött. Ott, ahol nagyon kevesen látnak. Nyilván senki sem szereti kiteregetni a szennyesét, de azt gondolom, hogy az előző bejegyzésem az nem tartozott a szégyellni való helyzetek közé. Bárkivel megeshet. Nyilván én sem örülök, hogy nem vidám dolgokról és sikerekről mesélek, de ez is az életem része. Megvitattam magammal és visszatettem az írást. Bár a helyzet nem fényes, és a mindennapi nehézségek töredékét írtam le még így is tudunk nevetni a hétköznapokban. Néhány óra alatt túl vagyunk a „hullámvölgyön” összeszedjük magunkat, veszünk egy nagy levegőt és megyünk előre. Tévedtem, Apu még sem annyira pesszimista. Ma azt mondta: „Megoldjuk!” Erősek vagyunk Apuval és már sok-sok mindent túléltünk, ezt is sikerülni fog. A semmiből felbukkanó tartozást követelő ember belátta, hogy nincs közöm a dologhoz, így egy „ajándék az élettől” már ki is pipálva. Az autó kivonása a forgalomból, annak köszönhető, hogy elméletileg a mozgássérülteknek nem kell fizetni súlyadót. Mivel a kocsi az én tulajdonom (tudomásom szerint még(!) mozgássérült vagyokJ), de nem tudom vezetni, ezért még 18 éves korom előtt kötelezték Aput, hogy ő legyen az üzembetartó. Ezzel már nem is vagyunk jogosultak a kedvezményre. Beadtuk a kérvényeket - mivel engem szállít a kocsival - amit eddig erre megadtak, most pedig ahogy a végzésben leírták kivonták a forgalomból, így ezek szerint jelenleg elutasították. Jövő héten begyek a hivatalba és kérek rá egy részletfizetést, a kérvényt pedig újra beadom. A végrehajtási ügy pedig a T-mobilnál egy 3 évvel ezelőtti rendezetlen számla miatt alakult ki. Ami ismételten nem az én saram.  Levelezésben vagyok a szolgáltatóval, a végrehajtóval pedig szerdán beszéltem, hogy türelem, intézem, ne tessék meglátogatni. J Nem látnám őket szívesen, és nem is készülök nekik süteménnyel. Még messze van a végé az alagútnak, de tudom, hogy van, ezért megyek tovább és egyszer elérem.

Más.

Éjjel 2:36 van. Felébredek, mert nem kapok levegőt. Nem rég voltam beteg s ennek még olykor, olykor jelentkezik az utóhatása. Nem tisztult még ki rendesen a tüdőm. Megijedek, mert az ilyen helyzetben tehetetlen vagyok. Az ágyban egyedül megfordulni nem tudok, még is ilyenkor általában ez a kulcsa, hogy újra levegőt kapjak. A párnám alá teszem mindig a telefonomat, ha szükségem van segítségre, tudjak hívást indítani. Most is ezt teszem. Bár egyáltalán nem könnyű szívvel, de mély álmából a hangosan megszólaló telefoncsörgéssel felébresztem a másik szobában alvó Apukámat. Nem telik be 20 másodperc és már nyílik is az ajtóm, villany fel én pedig halkan, csak annyit mondok: „Fordíts meg kérlek!”  Fellélegzem. Újra jó, ismét kapok levegőt. Nekem még nagyban csukva van a szemem, azt sem tudom, éppen hol vagyok, majd mikor kinyitom, Aput látom mosolyogni. Nem is értem. Most kelltettem fel közel egy perce, de fitten is üdén itt áll mellettem az éjjel közepén és mosolyogva segít. Hogy csinálja? Hoz nekem még egy pohár vizet, betakar, és feljebb teszi a fűtést. Ez nem egyszeri eset, egy héten átlagosan háromszor biztos, hogy fel kell, hogy ébresszem valamiért. Azt hiszem, vagy is tudom, hogy mennyire nagyon szerencsés vagyok Apukámmal. Nekem Ő egy hétköznapi hős. Reggel 6-kor már fent van, háztartást vezet, majd megy dolgozni. Hazaér, felébreszt, majd kitesz engem a kocsimba. Mindig igyekszik meglepni valami aprósággal. Egy csoki, kedvenc üdítő... Megfürdeti a kutyámat, Masnit. Kifesti a szobám, rendet rak, mind ezt addig, míg én alszom, vagy éppen nem vagyok itthon. Megfőzi az ebédet, főképp olyanokat, amiket én nagyon szeretek. Sőt olykor ágyba kapom a reggelit is. Éjszaka (mint most is) Ő már alszik, fáradt. Ha majd leszeretnék feküdni, ébresztem és beemel az ágyba. (Azért ez nem semmi…) Minden pici dologgal igyekszik a kedvemben járni. Nagyon nehéz lehet neki… de még is tökéletesen csinálja. Nem mondom, hogy nem fárad el többször igazán, azt sem állítom, hogy sosem veszünk össze. Noh, de van olyan apuka meg lánya, akik mindig mindenben egyetértenek? :) 1-2 óráig képesek vagyunk egymáshoz sem szólni, majd én vagy Ő csak spontán megöleljük a másikat. Szorosan, hogy érezze, mennyire szeretjük a másikat. Jó apuka és nagyon szeretem. Emlékszem, mikor 10-11 éves lehettem, hétfőnként kocsival vitt be a bentlakásos iskolába, ahol nagyon nem szerettem lenni. Mindig hazavágytam onnan. Akkoriban még nem volt mobiltelefon (legalább is az ötödikeseknek J) ezért az apróval működő telefonnal hívtam fel szüleimet. 20Ft-al 1 percet beszélhettem. Apu mindig a benzinkúton hétfőn reggelente váltott fel nekem több ezer forintot, hogy bármikor hívhassam őket. Már akkor is fontos volt neki, hogy a pici lánya arcán (hangján) mosolyt lásson (halljon). Szeretlek Apu és köszönöm, hogy mellettem vagy! 

komment

Felállok!

2011. március 08. 23:01 - Mosolyka

Megvakarom a fejemet, majd a tenyerembe teszem az arcom. Összehúzom a pokrócot a mellkasomon. Mielőtt behúznám a függönyt, percekig csak nézek ki az ablakon. Már hideg van, sötétedik. Bent szerencsére kellemes a hőmérséklet. Csak ülök és lélegzem. Hallgatom a csendet. Majd azon gondolkozom, mennyire jó lenne ilyen nyugalomban lenni a nap összes órájában. Ilyenkor későn már tudom - vagy is talán remélem - hogy a végrehajtók sem dolgoznak. Elhiszem, mert el akarom hinni, hogy ma már nem látogatnak meg. Van bő 8 órám reggelig, míg újra kezdődik minden. Váratlanul megszólal a csengő, az én gyomrom pedig rögtön görcsbe rándul. Vajon ki csenget és miért jött? A minap is megtörtént ez többször is. Felgyorsul a szívverésem, lever a víz és remegni kezdek. Mit csináljak, hova bújak és mit tüntessek el? Dugjam a párnám alá a telefonomat és tegyem a laptopomat a ruhásszekrénybe? Ott talán nem nézik meg. Nem veszik el. Nem tudom, hogy működik ez az egész procedúra, de ez egy olyan dolog, amit egyik porcikám sem kíván megtudni. Majd kiderül, hogy csak a postás volt. Ennek örülnöm kellene és azt is teszem, míg ki nem bontom a hozott leveleket. Már az első sort olvasva újra remegni kezdek. „…gépjárművét ezennel kivontuk a forgalomból.” Nyelek egy nagyot, nyitom a következőt. Olvasni kezdem. „ … bankunknál kedvezményét megszüntetjük és az eddig költségeket számlájára megterheljük.” Ülök, és egyre lassabban veszem a levegőt. Érzem, hogy elfáradok, és tehetetlen vagyok. Nem tudok akkor sem több pénzt előteremteni még ha vért izzadok sem. Kezemben a levelek és igazán ordítani tudnék, zokogva a fölre zuhanni. De nem akarok! Veszekszem magammal, mert érzem fáradok, de gyűlölöm megadni magam az akadályoknak. Nem és nem, nem akarom! Megcsörren a telefonom. Most épp ennek sem örülök. Vajon honnan hívnak és tartogatnak-e még meglepetéseket? Anna hív. Megnyugszom és egy pillanatra elfejtem a sok gondot. Majd megkérdezi ki az a Kiss Zsolt. Ennyi, vége röpke 30 másodpercig tartott a nyugalmam. Elmesélem Neki, hogy a semmiből előkerülő – szerinte valós – tartozást követelő személy. Már, már elcsukló hangon megkérdezem, hogy miért? Válaszként érkezik: Egy meglepetésre hivatkozva szeretné megtudni, hol laksz. Már tényleg nem hiszek a fülemnek. Egymás után már-már kínomban nevetek az újabb híren. Elköszönök, és csak ülök tovább, közben pedig a földet nézem magam előtt. Talán furcsán hangzik, de arra vágyom, hogy őszintén kiboruljak már. Kiadjam magamból és szenvedjek egy kicsit. Valójában viszont nem megy. Csak valami fizika fájdalom, üresség van bennem. Egyáltalán nem érzem, hogy világ vége van. Tudom mindig, minden megoldódik, de ezek a kis „apróságok” visszarántanak, mikor szárnyalni tudnék. Örülök, hogy még élek, és ha nem vagyok beteg, könnyedén is lélegzem. Nem kívánok nagy dolgokat, csak szeretnék magam körül nyugalmat. Apu az ilyen helyzetekben már egyáltalán nem tudja, hogy minden megoldódik. Pesszimista. Naponta többször hallgatom Tőle, hogy „Még is ezt, hogy oldjuk meg? Mi jó van még nekünk ebben az életben? Csak folyamatosan a számlák érkeznek, felszólítások és a rossz hírek. Mikor voltunk mi egy jót nyaralni utoljára? Mikor mehettem el horgászni? Végig dolgoztam az életemet, melletted voltam és vagyok is. A nap 24 órájában készenlétben állok, ha szűkséged van rám, és ennyit nem engedhetek meg magamnak. Nem számít, nem is lenne baj, ha legalább az otthonomban nyugodtan élhetnék, és nem kellene azon izgulnom, hogy miből fizessük be a lakbért. Ha most éppen beteg lennél, nem lenne annyi pénzünk, hogy tankoljunk a kocsiba. Ha bár már kocsink sincs, mert kivonták a forgalomból.  Mondd meg, mi lesz? Mihez kezdjünk? … „ Nem tudom Apu, de az biztos, hogy megoldjuk. Erőltetek egy mosolyt az arcomra, mert tartanom kell benne a lelket. Nem adhatom fel, mert egymás támaszai vagyunk. Fura… ha megkérdezik, hogy vagyok. Azt válaszolom: Köszönöm nagyon jól! Ez nem hazugság és nem is automatikus válasz, ezt érzem igazán. Sikerült állnom, és hamarosan az első lépések is meglesznek. Dogmákat döntök meg, mert még itt vagyok akkor is, ha csak 18 évet jósoltak nekem. Örülök, mert rengetegen szeretnek, és vannak mellettem. Az ötleteim szépen sorban valósulnak meg. És különben is imádok élni. És fogok is még hosszú ideig. Az akadályokat pedig legyőzöm és ez által még elszántabb leszek céljaimban.  (Kis idő, amíg nem pötyögök, csak nézem a monitort és mosolygok…) Már sokkal jobban vagyok. Jó volt kiírni magamból… és különben is még csak 23:02 még sok idő van reggelig, amíg újra kezdődik minden… J

komment

Idén minimum 365 óra mozgással töltött idő az egyik cél...

2011. január 06. 22:13 - Mosolyka

 

2011-ben már nem egyedül fogom legyőzni a „majd holnap mozgok” énemet. Összefogtunk páran a Suhanj! Alapítványos csapatból és megcsináltuk virtuális fittlesz-termünket. Ezentúl Ti is követhetitek sikereimet, nehézségeimet a napi edzéseket illetően. Sőt a többi „Fittlesz-l” társaimét is. Garantálom izgalmas és változatos történetekkel találkozhattok már most is, a csatlakozás új arcok terén pedig folyamatos. Lássuk eddigi bejegyzéseimet.

Bemutatkozás:

  Fanny vagyok, 22 éves. Nem most kezdek barátkozni a rendszeres mozgás gondolatával. Életem nagy részét végigkísérte, sokszor elszántan tettem minden nap magamért, olykor viszont lázadtam és a kisujjamat sem mozdítottam. Egy ideig arra vártam, hogy legyen valaki, akiért érdemes elkezdeni és küzdeni a betegségem ellen. Izomsorvadással születtem, ami a mai orvostudomány szerint gyógyíthatatlan és az izmok leépüléséhez vezet. Meg is érkezett akire vártam, de hamar tovább is állt. Majd rájöttem, nem másért, mint magamért az egészségemért, de legfőképp az életemért kell küzdenem. Gyakran jár a fejembe egy gyermekkoromban rólam készült tanulmány mondata:  „ …a kislány légző izmainak gyengülése az élete végét jelentené… „ Ennek a mondatnak a súlyosságát, egy tüdőgyulladásnál megtapasztaltam. Féltem, hogy nem lesz több lehetőségem átélni sok-sok csodás élményt, s közben haragudtam magamra, hogy ugyan eddig is sokat tettem magamért, de nem eleget. Kerekesszékben élek 16 éve, nem ismerem a lehetetlent, és ez mindenre jellemző. Megjártam 2009-ben Pekinget két barátnőmmel, ahol egy hónapot töltöttünk el őssejt beültetésen. Majd sok munkával, rehabilitációkkal év végére egy járógép segítségével megcsináltam azt, amit az orvosok nem hittek volna: Álltam. Eddigi rekordom másfél óra. A jövőben pedig szeretnék még több „lehetetlen” dologról beszámolni, ezért előre és mozgásra fel!

 

   Céljaim számokban: Egy év alatt összességében 365 órát mozgással fogok tölteni. Legalább 52 alkalommal használatba veszem a szobabiciklimet. A járógépemmel állva egyszer „reklám” nélkül végig nézem a Titanicot, aminek a játék ideje 194 perc. Valamint több mint, 1,5 évtized óta 1 lépést nem tettem a 2 lábamon, de ezt 2011-ben megváltoztatom és 1 év/ 0 lépések számát növelni fogom. :)

 

Első „lépések”

 150 %-ra kapcsoltam. Nagy a lelkesedésem, ehhez pedig segítség, hogy nem vagyok egyedül. Hallom és olvasom, hogy Barbus felpattant a szobabicajra,  Gigi pedig tegnap elindult első futására. Ez annyira szuper csajok!!!

   Január elsején már nagyon vártam, hogy az ágy alol előhúzzam a kerekesszék elé rakható biciklit. Ezzel én még ismerkedő fázisban vagyok, hisz őszintén sokszor helyette más mozgást választottam és könnyedén mentem el mellette azzal a mondattal, hogy majd legközelebb, mert így könnyebb volt. Amikor megkaptam nagyon örültem neki, hogy én is „bicajozhatok” újra, majd kudarcként ért, hogy a pedálokat ugyan tudom mozgatni, de áttekerni, egy teljes kört leírni nem megy. „Bénázásnak” éreztem a próbálkozást és így jó mélyre el is tettem. Most viszont nem adom fel egy könnyen! „Felpattantam” a biciklire és bár reméltem most simán menni fog nem így történt. A hagyományos tekerés még mindig távol áll attól, amit produkálok, de innentől kezdve ez kihívás és lehetőség a nagy fejlődére. Egyenlőre taposok, olyan mintha szteppelnék. :) Első nap másfél óra sikerült, bár azt hozzá kell tennem 10 percenként tartottam egy kis pihenőt, de a végére így is kellemesen elfáradtam. Tegnap már csak 15 percenként volt szükség a kis szusszanásnyi időre, egyszer pedig teljesen át is tekertem a pedált. Kitudtam volna ugrani a bőrömből, hisz már most egyéni sikert értem el. Ma pedig ugyan már késő van, de nem hagyom ki, elolvasom a Ti írásaitokat és erőre kapok. Hajrá lányok!!! :) :)

 

Jó dolog ez a sport

A mai másfél órát nem csak taposással töltöttem a szobabicajon. Színesítettem egy kicsit a programot.  Fülembe hangos zene szólt, a lelkem csak úgy táncolt s közben, míg az egyik részem pihent addig a másikat mozgásban tartottam. Nincs lazsálás! Hátrafelé tekerve a pedálokat hatszor sikeresen teljesen kört rajzoltam a levegőbe, ez öttel több a tegnapinál. Mint beszámoltam korábbi irományomban a teljes körbe tekerés egy bizonyos pontnál eddig megakadt, így onnantól kezdve fáradás után visszafelé csinálom, így jött létre az én saját „taposós” módszerem. A normál előre való bicajozás mozdulatainak imitálása csak visszafelé tekeréssel sikerül, ez annak „köszönhető”, hogy a bal lábam, egyenlőre gyengébb a jobbnál, így teljesen nem tudom lenyomni a nyomnivalót. Viszont a jobbal „húzni” már megy. Vicces látvány lehetek. Főképp mikor elővarázsolom magam mellől a 0,5 literes üveget félig vízzel feltöltve a kezembe kapom és „súlyzózásba” kezdek. A betegség sajátossága, hogy bármi nélkül is képes vagyok – vagy éppen nem vagyok – úgy emelgetni a karomat, mintha több 10 kilóval harcolnék. Néha egy 1,5 literes üdítő ivása is kihívás, amíg tele van. Így nálam akár a távirányító is betölthetné a súly szerepét. :) Minden porcikámat átmozgattam fentről lefelé haladva. Majd egy keretet adva a mai edzésnek, ha már taposással kezdtem, ezzel is fejeztem be. Egy igazi mindent bele befejezés volt, ami után azt éreztem, hogy bár nagyon elfáradtam, de igazán kellemes volt. 

 

Ahogy Drága Barbi barátnőm is írta:

"Olvassatok minket, drukkoljatok, csatlakozzatok, lájkoljatok!:)"

http://fittlesz-l.blog.hu/

 

 

komment

Új erővel...

2010. október 03. 21:18 - Mosolyka

 „Ritkán hatódok meg munkám során, de ön kedden meghatott. Rosszul volt és elfogadta, inkább azt mondta, már jobb és mosolygott. Igen, erre kevesen képesek.„

      Néhány napja kaptam ezt az üzenetet, egy kedves orvostól. Most egy kicsit nehéz Nektek mesélnem az elmúlt két hetemről és őszintén gondolkoztam is, hogy írjak-e egyáltalán arról, ami történt. Majd rájöttem, ez is hozzám tartozik, a „rossz” dolgokat sem szabad besöpörnöm a szőnyeg alá, hisz ebből ismét tanultam. Felhívta a figyelmemet az élet, hogy nem teszek magamért eleget, ennél még sokkal többet kell. Egy napra sem hanyagolhatom el a mozgást, nem engedhetek meg magamnak kifogásokat, és valóban minden egyes másodpercért meg kell küzdenem, olykor erőmön felül kell teljesítenem. Megvallom, egy kicsit elfáradtam a napi küzdésben, s úgy éreztem kell egy kis „szabadság”. Egyáltalán nem feladtam, csak megengedtem magamnak napokat, amikor csak szó szerint lógattam a lábam. Óriási hibát követtem el ezzel. A legnagyobb kincsemet tettem kockára… Az életemet. Most egy rólam készült tanulmány mondata lebeg a szemem előtt. „ A légzőizmok gyengülése a kislány életébe kerülhet.” Nehéz ezzel a mondattal együtt élni, de megtapasztalni még szörnyűbb. Két héttel ezelőtt lebetegedtem, amiről könnyedén azt gondoltam, egy kis pihenéssel hamar átvészelem. Ez sajnos nem így lett, az állapotom romlani kezdett. Hörghurutom, majd végül jobb oldali tüdőgyulladásom lett. A tüdőm kapacitása, ha jól emlékszem legutóbb 50-60 % között mozgott. Már ez is egy határértéket súrol, amivel nehéz lélegezni, de egy tüdőgyulladással, úgy, hogy köhögni is csak aprókat tudok, elég veszélyes. Az antibiotikum tablettát nem tudtam rendesen bevenni, majd a köhögések gyakorisága és az, hogy alig jutok levegőhöz, megrémített. Hosszú időn keresztül, úgy éreztem, hogy az adott lélegzet volt az utolsó, amire képes vagyok abban a helyzetben. Rettegtem, hisz eszem ágában sem volt akkor és ott befejezni az életemet. Még nem… Kezdtem elveszteni a testem felett az uralmat s csak a lélek tartotta benne az erőt. Majd egy váratlan pillanatban telefont ragadtam és orvost kerestem. Mindenkinek az hajtogattam, hogy nem bírom tovább, elfáradtam. Ekkor már nagy volt rajtam a félelem, hisz minden erőlködésem ellenére sem éreztem, hogy lélegzem. Körülöttem tehetetlenül álltak, közben pedig már hatodszorra próbáltam illetékessel beszélni, hogy nekem sürgősen segítség kell. Sem a háziorvos, sem a mentő nem volt hajlandó kijönni. Végül az ügyelettel sikerült beszélnem, akiket már zokogva s ezzel még inkább megfosztva magamat az oxigéntől győzködtem, hogy szükségem van segítségre. Másfél órás küzdés után megérkezett az orvos. Ekkor már teljesen eluralkodott bennem a félelem. Majd a következő mondat hallatán még inkább… Azonnal kórházba kell önt vinni, itt nem tudunk mit kezdeni ezzel a helyzettel. Még mielőtt megérkeztek volna, már kevésbé tudtam magamról, folyamatosan azt hajtogattam: Bármit, csak kórházba nem! Tudtam, hogy ezzel óriási veszélynek teszem ki magam, de saját felelősségemre, többek győzködése ellenére is kitartottam, hogy itthon maradok. Úgy éreztem, itthon jobb ellátást kapok, több figyelmet s mérlegeltem. Nem teszem ki magam annak, hogy a nővérhívó csengőt nyomkodva azon rettegjek, vajon van-e kedvük oda jönni vagy inkább még megisszák előtte a kávéjukat… Sajnos láttunk, hallottunk már ilyet. Legtöbb esetben egy helyváltoztatás, amire ilyenkor szükségem van. Édesapám s a barátim már kézjelekből értik, hogy éppen egyik oldalról a másikra való fordulás a kulcs ahhoz, hogy újra lélegezni tudjak. Most arra kevésbé térnék ki, hogy az sem mindegy hogyan és hol fognak meg ilyenkor…erre nem lenne erőm sem időm, hogy elmagyarázzam számomra idegen embereknek a kórházban. Tudom, hogy nem játék az élet, sokszor pedig nincs választás, hogy kórházba kerüljünk-e, de nem most jött el ennek az ideje. Inkább összeszedtem a maradék energiámat s egy nyugtató injekciót kértem és itthon maradtam. Egy köptető szirupot még felírtak nekem, amit Nagynéném azonnal ki is váltott a közeli gyógyszertárban. Közben elkezdtem érezni a nyugtató hatását. Majd a gyógyszertárból a köptető mellett egy Lóbalzsam nevezetű géllel tért vissza Ildi. Percekkel később ennek köszönhetően a mellkasom és a hátam felforrósodott és megkönnyítette a légzést. Összekuporodva a székemben, a takarómmal pedig körbetekerve csak ültem és néztem magam elé. Kába voltam, de mégis éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet. Lesápadt arcom kezdte visszanyerni eredeti színét. A falamon lévő képeket végignézve pedig mosoly ült az arcomra a rettegés helyett. Boldog pillanatokat láttam, s az esélyt arra, hogy újabbakat szerezzek…

A következő napok, esték megviseltek, de sokan tartották bennem az erőt, amit ezúton is nagyon köszönök! Úgy éreztem, gyógyulok. Öt nappal később hirtelen újra rosszabb állapotba kerültem. Nem kaptam levegőt, újra rám tört a félelem. Győzködtem mindenkit, hogy ne aggódjon, jól leszek hamarosan, de közben belül rettegtem, hogy itt lesz a vége. Barátaim nem nyugodtak ebbe bele, s újra ügyeletet hívtak hozzám. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy ritka kedves, emberséges orvos jött ki hozzám, akit valóban érdekelt, hogy baj van s mindeközben meg is értette, hogy részemről még mindig kizárva a kórház.  Ha van annyi erőm, hogy ezt túléljem, akkor azt itthon szeretném, saját környezetben. Elnézést mindenkitől, de ezt most ki kell „mondjam”, ha már egyszer vége kell, hogy legyen, az ne egy vasrácsos, kórházi ágyban legyen. Most őszintén zokogok, egyszerre félelmemben, hogy ez valaha megtörténik, de közben pedig boldog vagyok nagyon, hisz ki tudja, mennyi időm van még, de azt újra és újra megtölthetem szebbnél szebb pillanatokkal. Nehéz erről most írnom, de megtanultam még inkább, hogy az élet rövid, de küzdeni érdemes. A Doktor úr, pedig minden lehetséges megoldást felkínált, ami segítség lehet, majd egy nagyon erős, de hatásos gyógyszert írt fel nekem. Elmondta, hogy a jobb oldali tüdőm tele van folyadékkal és ezzel nem jó játszani, majd megígértette velem, hogy ha rosszabbodik, engedem, hogy beutaljanak a tüdőszanatóriumba. Megköszöntem, hogy itt volt és talán nem is tudja mennyit segített azzal, hogy elfogadta a döntésemet, s ezen felül minden lehetőséget, apró tanácsot megosztott velem a gyógyulás érdekében.

Gyógyszer kiváltva, beszedve, és pihenésre voltam ítélve. Már este volt, csak néztem magam elé a sötétbe és hallgattam a saját szívem dobogását. Ekkor az eddiginél nagyobb félelem kerített hatalmába, majd rám nem jellemző gondolatok árasztották el a fejem. Szorongtam. Ezt nem csak én éreztem. Néhány perccel később Brigus barátnőm jött be hozzám, majd egyből kérdezte, hogy mi baj van. Nem mertem, és nem is akartam hangosan kimondani a bennem motoszkáló gondolatokat. Kis idő elteltével már nem bírtam és kitört belőlem. „Nem akarok meghalni. Félek. Ha becsukom a szemem vajon kinyitom reggel? Én még szeretnék szülő, majd nagyszülő is lenni. Elutazni San Francisóban, ahova már több mint tíz éve vágyok vissza. Még annyi tervem van!” Kisírtam magam, s a könnyekkel együtt a félelem is elszállt. Elaludtam. Másnapra eltűnt a nagy kő, ami a lelkemet nyomta. Használt a gyógyszer, könnyebben lélegeztem. Éreztem, hogy gyógyulok és, hogy tér vissza belém újra az élet. Mintha újjászülettem volna: még több elszántsággal, erővel a mindennapi küzdéshez.

Három nappal később egy kellemes meglepés állt az ajtómban. A mosolygós, kedves Doktor úr. Visszajött, hogy megnézze, hogy vagyok. Én csak ámultam, hogy hogy lehet valaki ennyire figyelmes. Megvizsgált, majd Ő is meglepődve nyugtázta, hogy sokkal jobban vagyok. Elmondta őszintén, hogy Ő kedden már gépre kötött volna, annyira veszélyes volt a tüdőm. Elmosolyodtam, s annyit mondtam: Erős vagyok. Válaszként pedig annyit kaptam: „Azt látom.”  Néhány percig még nem tértem magamhoz, hogy valóban vannak ilyen emberek… Felhívtam Barbust, akinek mindezt elmesélve, annyi hagyta el a száját: „Ezt az embert meg kell, hogy ismerjem….!” (és persze órákat beszélgettünk és boldogok voltunk, hogy minden jóra fordult.)

Már kezdem visszanyerni a régi Fannyt, aki néhány nap múlva, egy betegséget a háta mögött hagyva, újult erővel küzd a holnapért.

 

komment

A nagy nap! :)

2010. szeptember 10. 23:41 - Mosolyka

    

    Szeptember 5-én volt Édesanyám születésnapja. A 25. Nike félmaraton napján. Ő egy igazi sportember volt. Emlékszem, mennyi futáson vett részt. Futópólóit mindig nekem adta, én pedig nagy örömmel hordtam. Én így vettem részt akkoriban a futásokon. Legtöbbször éjszakára sem vettem le. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer magam is megtapasztalom, hogy milyen érzés futni. Most tíz évvel később 2010. Szeptember 5-én a pulóverem alatt Anyukám pólóját viseltem, fölötte pedig büszkén a Suhanj! Alapítványét. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert még nagyon keveset meséltem Nektek a Suhanj! Alapítványról. A blogomban már többször utaltam arra, hogy valami nagyon jó dolog van készülőben. És örömmel jelentem, hogy ez már meg is valósult. Páran egymásra találtunk, megfogtuk egymás kezét és megcsináltuk! Most térjünk is vissza a blogom elejéhez. Elmondom, hogy is volt ez. Szeptember 5-e 9 óra. Találkozó a Széchenyi fürdő kisföldalatti megállójánál. Lázasan készülődés, reményteljes várakozás. Futni kerekesszékkel? Igen! Biztonsági óvintézkedések: helyzetünk stabilizálása, ergo bekötése a kerekesszékbe. Minden olyan gyorsan történt. Mire észbe kaptam, már úton voltunk a rajthoz.

     Nagyon fontos volt számomra ez a nap. Ez volt életem első félmaratonja, amit Anyuért is „futottam”. A Suhanj! csapat önkénteseivel és még három kerekesszékes barátommal indultunk az ismeretlenbe. Még akkor fogalmunk sem volt mekkora élmény elé nézünk. Több ezer futó, mosolygó, kiabálva szurkoló nézők között „lefutni” a több mint 21 km-t… Felettébb nagy szabadságot éreztem, ahogy köztük voltam. Ahogy egyre jobban izzottak a kerekeink és suhantunk a futók mellett, úgy kezdtem átadni magam a pillanatnak. Éreztem, és tudtam, a legjobb helyen vagyok, ez egy újabb lépés az életemben, amint megcsinálok. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Sok kedves és bíztató mondatot kaptunk idegen emberektől. Pár nappal később többen megkerestek azzal, hogy mennyire jó volt látni minket és, hogy gratulálnak. Nagyon köszönjük! A kordonok mögött sokan zenéltek, bíztattak, doboltak, az Andrássy úton több pontban zongoráztak, a rakparton végig hangfalakból szólt a kellemes zene, a hangulat a tetőfokon volt.  Szó szerint csak úgy suhantunk a székekkel a cél felé. 2 óra 23 perc 59 másodperc alatt értünk a célba, az utolsó métereknél már fülig ért mindannyiunk szája. Az utolsó pillanatokban pedig minden lelassult, hatalmas boldogság öntötte el a szívemet. Ekkor fogtam fel igazán, hogy megcsináltuk EGYÜTT és ez innentől kezdve és már nem csak álom. Mindannyian nagyon várjuk a következő versenyt, ami szeptember 26-án lesz. Ekkor egy Maraton elé állunk. Összeállítottam egy videót a képekből, a továbbiakban meséljenek helyettem a képkockák. A stáblistát pedig figyelmesen olvassátok… Köszönöm Nekik. Mindenkinek! Azt pedig tudom, hogy most Anyu fentről mosolyog rám.

 

 

komment

Újra otthon...

2010. augusztus 23. 18:13 - Mosolyka

 Tíz évvel ezelőtti emléket mesélek el most Nektek. Az év, amit írunk 2000. Édesanyám daganatos betegséggel kórházban van, én pedig Édesapámhoz kerültem. 

 Hónapok óta nem voltam már otthon. Közel fél éve nem aludtam a saját ágyamban, nem éreztem az otthon illatát, hiányzott mindaz, amit az a lakás jelentett nekem, ahol évekig annyira boldog voltam. Mindennél jobban szerettem volna haza menni. Akár csak beülni a szobám közepébe s körbenézve emlékezni. Feleleveníteni a szebbnél szebb pillanatokat. Újra abban a környezetben lenni, ahol a csodás kis hétköznapjainkat éltem Édesanyámmal. Ülni a megszokott helyemen a konyha végében, az ablakkal szemben reggelizni, ami pont a játszótérre nézett. Az akkori kedvenc lovas ágyneműből kikelni és tudni, hogy este ugyanaz vár vissza. Vágytam a biztonságot jelentő megszokott dolgaimra. A nagyszobában lévő piros kanapén a kedvenc sarkomban szerettem volna pihenni. Minden hiányzott, de legfőképp Anyukám. Igazán vele szerettem volna lenni, és arra vágytam, hogy meggyógyuljon és minden menjen a régi kerékvágásban. Hozzábújni és nem egy kórházi ágyban legyengülve látni. Elveszett voltam. Szükségem volt a saját szobámra, hogy könnyebben viseljem az egyik legfontosabb ember hiányát az életemből. Túl sok minden volt, amitől gyorsan szakadtam el. Bármennyire is szerettem volna, de Édesanyámat varázsütésre nem kaphattam vissza a hétköznapjaimba, és az otthon üresen várt vissza. Megkértem Anyut, hogy adja oda a lakáskulcsokat Apunak. Néhány napra rá, megérkeztünk a lakótelepre. Megláttam a hatvanhetes számozású háztömböt, s már nagyon izgatott voltam. Majd bementünk a bejárati ajtón. Alig vártam, hogy megérkezzen a lift és felvigyen az első emeletre a kettes ajtóhoz.  Másodpercekkel később pedig kinyílt az ajtó. Hazaértem. Úgy várt minden, ahogy hónapokkal ezelőtt ott hagytam. Kedves emlékek sokasága árasztott el, ahogy a szememmel körbejártam az otthont. Hirtelen nem is tudtam hova menjek, mit csináljak, de legfőképp talán azt, hogy mihez nyúljak. Majd megkértem Aput, hogy toljon a szobámban lévő íróasztalomhoz. Végül Lakner Artúr Édes mostoha című könyve volt az első, amit magamhoz öleltem. A nagy öröm közben, hogy visszatértem a kis „zugomba”, szomorúság fogott el. Kinyitottam a könyvet ott, ahol a kis papírral jeleztük Anyuval, hogy hol tartunk az olvasásban. Minden este az ágyam mellé ülve egy kis sámlin olvasott nekem, ez kihagyhatatlan program volt. Csak úgy, mint az éjszakába nyúló masszázs. San Franciscóban tanulta meg Schneidertől, akihez kezelésekre jártunk ki. A napi munka és a velem való plusz feladatok után is mindig volt ereje Anyukámnak, hogy az izomletapadásgátló masszázst végigcsinálja a fejem tetejétől a talpamig. Sokszor már az elején elaludtam, de Anyu is néha a fejét az ágyamra hajtotta s csukott szemmel, olykor már félálomban csinálta. Egyetlen éjszakát sem hagyott volna ki. Ott ültem a könyvet magamhoz szorítva, s a könnyeim hullottak, hisz otthon voltam, de Ő nem volt velem. Ugyan az ágyamban alszom, ami annyira hiányzott már, de Ő nem fog nekem mesélni és nem fog a kis sámlin mellettem ülni és masszírozni. Bár igazán egyiket sem szerettem volna annyira, mint hogy csak ott legyen velem, újra egészségesen, erősen. Letöröltem a könnyeimet, majd egy nagy levegőt vettem s igyekeztem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Semmiképp nem szerettem volna, hogy Apu sírni lásson. Neki is nagyon nehéz volt, s igyekezett mindenben helytállni és a lehető legjobb dolgokat megadni nekem, nem nehezíthettem meg a dolgát azzal, hogy szomorúnak lát. Abban a lakásban Ő már sosem lakott velünk, számára minden idegen volt. Én viszont úgy ismertem minden részét, mint a tenyeremet. Közeledett az este. A kis Bellánkat biztonságos helyre kellett vinni. Bella volt az autónk, így neveztem el a szürkésbarna Marutinkat, aminek a rendszáma BEL – 014 volt.  Anyu mindig vigyázott rá, hisz tudta, hogy kocsi nélkül a szállításom nehézkes feladat. Loptak már el egy korábbi autónkat, tudtuk milyen nehéz az élet kocsi nélkül egy ilyen helyzetben. A néhány utcányira lévő őrzött parkolóba vittük esténként a Bellánkat, reggel pedig inkább korábban indultunk, hogy legyen időnk elmenni érte. Apu is akkor este oda vitte el, addig pedig én egyedül maradtam a lakásban. Az emlékek társaságában, olykor ismét könnyek hullottak, majd nagy mosoly ült ki az arcomra. Abban a sarokban ültem, azon a piros kanapén, amire már oly rég vágytam. Ott néztük Anyuval együtt minden pénteken a Dallast, majd pedig a Szavannák című sorozatot. Rettentően hiányzott, de erősnek kellett lennem.

Tíz év után is még mindig élénkek az emlékeim, a hiánya pedig pótolhatatlan. 

komment

A könyv illata...

2010. július 26. 22:52 - Mosolyka

 

“Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni.” (Helen Keller)

 

A könyvemet írom napok óta. Ihletet kaptam, törnek fel az emlékek. Éjszakákon át tartó beszélgetések, találkozások, előkerült fényképek, videók, teleírt oldalak. Egy újabb álom, melyet érzem, valóra váltok. Barbussal régóta tervezzük, hogy megírjuk az életemet. Szerelmeket, fájdalmakat, a betegségemet. Nem tanítani szeretnék, hisz a húsz éves élettapasztalatom ehhez kevés, de amit megtanultam azt mindenképp szeretném átadni. Mindenkinek van feladata az életben, ami megoldásra vár. Nekem az, hogy megküzdjek az izomsorvadásommal. Számtalan dologban akadályoz a kerekesszék, de ezt az életemet sosem adtam volna fel semmi pénzért. Megfutamodni? A legkönnyebb dolog! Valakinek nehezebb, valakinek könnyebb a helyzete, ezt nem vitatom, de egyet biztosra állíthatok, minden helyzetben rengeteget segít a hozzáállásunk és az, hogy képesek legyünk nevetni. Mosollyal fűszerezve a világ igen is élvezhető. Szeretnék erőt adni a változtatáshoz azoknak, akikben még csak az elhatározás gondolata motoszkál és azoknak is, akik szerint már nincs visszaút onnan, ahol most tartanak. Legtöbbször a csodára várunk vagy arra, hogy helyettünk csinálják meg a dolgokat. Pedig az egyik legjobb érzés az, ha valamit igazán szeretnénk, és saját magunk szerezzük meg. Akkor értékeljük igazán!

Az én álmom, hogy az asztalon táncoljak. Sokszor hallottam, hogy lehetetlen, nincs esély. Nekem ne mondja senki, hogy nem vagyok rá képes, addig legalábbis semmiképp, míg minden lehetséges alternatívát meg nem próbáltam a gyógyulás érdekében.

Sokan nem hálásak a kapott életért, de kérdezem én, miért is lennének azok, hisz nem küzdöttek meg érte. Azt mondták az orvosok: „tizennyolc év az átlag életkor, amit megélhetsz ezzel a betegséggel”. Ha küzdenünk kell az élet minden másodpercéért, képesek leszünk másképp látni a világot. Nem kívánom senkinek, hogy hallja ezt a mondatot valaha is, inkább arra kérlek, gondold át, mit tennél másképp, ha a holnap lenne az utolsó napod. Mondanál valakinek valamit, talán megtennél valamit? Úgy élni és csinálni dolgokat, mintha az utolsó lenne… Én így terveztem a tizennyolcadik születésnapomat. Egy csöppet sem szomorkodtam, megbékéltem azzal a helyzettel, amit az élet nagy kalapjából húztam ki magamnak. Az elfogadás és az, ha nincsenek mások felé elvárásaink rengeteg felesleges bosszankodástól mentenek meg.

Igen, táncolni szeretnék és azt, hogy elolvasd a könyvünket. Számtalan nehézséggel kellett megküzdenem, de legalább ennyi öröm is ért az életben.

Barbus első levelében másfél évvel ezelőtt ezt írta, miután elolvasta a blogomat: „Ez egy olyan mese, ahol a főhős elnyeri méltó jutalmát és álmai valóra válnak.” Azóta minden így történik: megjártuk Kínát, találkoztunk imádnivaló emberekkel, akik nagyon sokat jelentenek nekünk. Egy szóval: Suhanunk.

Várom azt a pillanatot, amikor a kezedben tartod a könyvemet, amit másfél évvel ezelőtt megálmodtunk. Már nem kell sokat várnod.

Én már érzem a könyv illatát, remélem Te is. Kérlek, várj, és sose felejtsd a fenti idézetet.

 

 

 

komment

Gyere Te is :)

2010. július 13. 16:37 - Mosolyka

   Július 16-án, pénteken, 17 órakor néhány barátommal találkozom a Gödör Klubnál. Ha van kedved, gyere Te is, akarom mondani: mindenképp gyere Te is! Este 9-ig biztos, hogy ott leszek, de ahogy magamat ismerem még tovább is. Könnyű lesz megismerned, mert látszólag kint van mind a „négy kerekem” és be sem áll a szám.:) Lépcsők ugyan vannak a helyszínen, de örömmel jelentem, hogy lift is! Szóval ettől ne riadjon vissza senki, amúgy is megoldunk mindent! Ha a lift esetleg nem működik, akkor nem mi megyünk le az asztalokhoz, hanem azok jönnek fel hozzánk.

 

   Várlak akkor is, ha két keréken vagy négy keréken vagy ha két lábon érkezel, a lényeg, hogy gyere! J Szép idő és kellemes együtt töltött órák várnak ránk! Akik pedig múltkor lemaradtak a „Mosoly akcióról” ígérem, ha ott lesznek, dupla adagot kapnak.

 

 

Helyszín: Gödör klub (1051 Budapest, Erzsébet tér)

 

Időpont: 2010. Július 16. 17:00- 21:00

 

Belépés/Begurulás: ingyenes

 

További információ: fanny@begurulunk.hu

 

komment

Együtt!

2010. július 07. 21:58 - Mosolyka

Egy szép menyasszonyi csokor díszíti a szobámat. Naponta többször is elmosolyodom, ha meglátom. Másfél héttel ezelőtt két hihetetlenül jó ember mondta ki a közös életükre az igent, és úgy döntöttek, hogy ettől a naptól kezdve együtt „suhannak” tovább. Én kaptam meg a csokrot. A hófehér Tündérlány úgy döntött, hogy dacol a szokásokkal és nem dobja el, hanem ahogy előre kitervelte, nekem adta. Szóhoz sem jutottam ettől a kedves gesztustól. Pici csokor, de hatalmas szeretet van benne, ami csak úgy árad belőle. Nem ismerem Őket olyan rég, de mégis közel állnak hozzám. A jövőben pedig együtt fogunk dolgozni, valóra váltjuk sokak álmát s mindeközben a sajátunkat is. Nagy mosolyt szeretnénk csalni sokak arcára, erőt és bíztatást adni a kitűzött célok eléréséhez. Megmutatni, még ha az élet olykor nem is felhőtlenül boldog és könnyű, de akarattal és optimizmussal fűszerezve igen is tartogat mindenki számára csodás perceket. Végigcsinálni olyan dolgokat, amikről talán csak a legmerészebb álmainkban gondoltunk. Együtt élhetjük majd át, hogy fizikai képességeink nem szabhatnak határokat vágyainknak. A részletekről ígérem hamarosan hallani fogtok.                                                     

Sokat gondolkoztam a napokban és arra kellett rájönnöm, hogy nekem soha nem volt „betegségtudatom”. Tisztában vagyok azzal, hogy még olyan egyszerű dolgokat sem tudok önállóan megcsinálni, mint például egyedül ágyba bújni, de azt is tudom, hogy ez csak egy állapot. Nagyon sok munkával és kitartással, egyszer sikerülni fog, ebben én biztos vagyok. Pár nappal ezelőtt az ágyam előtt megálltam a kerekesszékkel, majd azt éreztem, hogy most egyedül fogok kiszállni és lefeküdni. Az imaginációs (imagináció= elképzelés, képzelet) része(m) már teljesen jól működik. Érzem, ahogy állok, ahogy járok és olykor azt is, hogy már futok. Bár az izmaimat folyamatosan edzem, de még gyengék ahhoz, hogy elbírják saját súlyomat. Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd azon veszem észre magam, hogy sikerült. Gyermekkoromban gyakran használtam a „nem megy” kifejezést, de mostanra töröltem a szótáramból. Úgy gondolom azzal, hogy nem tulajdonítok a betegségemnek nagy jelentőséget és nem veszek róla tudomást, így teszem meg az egyik legnagyobb lépést előre. A környezetem is azzal tesz boldoggá, hogy részükről egy csepp sajnálatot sem érzek. Természetes, hogy minden programban benne vagyok, megyek velük. Olykor azt veszem észre, hogy eszükbe sem jut az a kicsi kocsi, amivel közlekedem, és ezt imádom. Bárki iránt, ha sajnálatot mutatsz, nem segítesz! Sokkal többet jelent és segít egy apró figyelmesség, például egy ajtó kinyitása. Ha sérültet látsz vagy beszélsz vele, ne félj tőle, kezeld úgy, mint bárki mást. Azzal, ha nyitott vagy és érdeklődő, nem sértheted meg, ettől nem kell félned. Készülj, hamarosan alkalmat teremtünk rá. Addig is a jelszó: Suhanj!

 

 

komment

Boldogság vs. Szenvedés :)

2010. június 21. 23:19 - Mosolyka

 

Nyilván mindenki életében vannak nehézségek, kinek kisebb, kinek nagyobb. Ezzel nem is lehet vitatkozni, bár az tény, hogy a nehézség is relatív. Többeknek már az is mizériát jelent, ha fel kell állni valamiért a kényelmes fotelból, mások pedig egész életükön át azért a néhány lépésért küzdenek... 
Én sem állítom, hogy az év minden napján képes vagyok mosolyogni és mindenben a szépet meglátni, azt viszont igen, hogy az esetek nagy többségében törekszem erre. Brigi barátnőm néhány napja ezt mondta: „Fanny, a te titkod az, hogy nem "sétálsz" el a dolgok mellett és képes vagy gyermeki örömmel és egy felnőtt tapasztalatával élni az életet:)” Az utóbbi pár napban észrevettem, hogy felettébb boldogan ébredek és fekszem le. Ennek hangot is adtam, mire többen megkérdezték: miért, mi történt? Elgondolkoztam, hogy mit csináltam, miért érzem ezt a nagy boldogságot. Nem nyertem meg a lottót, nem mentem el külföldre nyaralni, és még ragyogó napsütés sincsen. Kérdezem most én: miért kell mindig mindenre okot találni? De ha úgy egyszerűbb, akkor egyezzünk meg abban, hogy kell. De akkor miért nem lehet ugyanazzal a könnyedséggel okot találni rá, mint például a szenvedésre? Mert arra mindig mindenki képes hosszú listányi érveket felsorakoztatni. A „problémáknak” más szerepük van az életünkben, méghozzá az, hogy kizökkentsenek abból a folyamatból, ahol valamit épp nem jól csinálunk. Az élet addig dobál minket apró, majd egyre nagyobb kavicsokkal, míg észre nem vesszük, hogy ez nem az az út, amin járnunk kell. Ha ezeket a figyelmeztetéseket nem vesszük észre, akkor egy hatalmas sziklával találjuk szembe magunkat, amit problémának nevezünk.
Szeretem az életet, hisz igazságos. Ha valamit elvesz, azt valahol kompenzálja. Ha képes vagy túllépni a veszteségeiden, akkor hamarosan észre fogod venni az új lehetőséget. Ezt megígérem. :) Nagyon régi közmondás, de határozottan megállja a helyét: Ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik. Ez lehetne akár a végszó is a mai poszthoz, de ez most nem így lesz. :)
Édesapámmal élek, aki egy végtelen nagy Tündér és egyben a világ egyik legpesszimistább embere. Az Ő egyik gyakran használt, favorizált mondata a következő: „Fannykám csak ezen legyünk túl, és minden jó lesz!” Az utóbbi egy évben ezt a mondatot nagyon sokszor hallottam. Halkan jegyezném meg, hogy mindet meg is oldottam. Apukám ezek után is képes újabb „megoldhatatlan” problémákat találni. És akkor most tényleg elérkeztem a mai blogom végéhez, amit egy idézettel zárok, ami a leginkább kifejezi azt, amit most mondani szeretnék:
A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.”(Buddhista közmondás)

komment

Csodás szalagavató...

2010. június 17. 22:48 - Mosolyka

 

2006-ban volt a szalagavatóm, de pontosan úgy emlékszem minden pillanatára, mintha csak ma lett volna. Sosem felejtem el azt a csodás estét. Egy keringő erejéig, „hercegnővé” válni, egy lélegzetelállító fehér ruhában táncolni, ez volt az én egyik álmom. Besétálok egy mesébe, ahol minden csodaszép és csak táncolok. Több napon keresztül csak elképzeltem mennyire szép lenne. Egyáltalán nem tudtam akkoriban még elképzelni, hogy kerekesszékkel ezt is meg lehet csinálni. Saját magamat nevettem ki, mikor a gondolataimban azt láttam, hogy kerekesszékkel ide-oda gurulgatva táncolni próbálok több száz ember előtt.
Még érettségi előtt Brigussal és Robival hazafelé villamosoztunk, miközben én végig áradoztam Nekik, hogy mennyire jó lenne, ha… 
Néhány perc múlva csak annyit kérdeztek:Ha igazán szeretnéd, miért nem táncolsz? Elgondolkoztam… Rögtön a kifogásokat kerestem. Nincs kivel táncoljak. Ki csinálná ezt végig velem? Robi az unokatesóm habozás nélkül csak annyit mondott, ha szeretnéd, én nagyon szívesen táncolok veled, bár tény, hogy még akkor Ő sem tudta hogyan, csak annyit mondott: Megoldjuk!
Mindenki nyitott volt az én „őrült” ötletemre, majd elkezdtünk próbákra járni. A táncoktatónk egy csodás koreográfiával lepett meg minket. A hétvégéken külön bementünk a suli tornatermébe gyakorolni.
Elérkezett a várva várt este. Az egész család, a barátok izgatottan várták, hogy a két unokatesó hogy mutat majd együtt a parketten. Rajtam a gyönyörű hófehér ruha, csodásan érztem magam, és titkolni felesleges is lenne, hogy az izgalomtól a szívem a torkomban dobogott. Megszólalt a zenénk, majd elindultam kifelé, és mindenki rám figyelt. Ekkor minden izgalmam eltűnt és táncolni kezdtem. Néhány másodperccel később Robi egy fehér rózsával meghajolt előttem és kézencsókolt, ekkor óriási tapsvihar tört ki a teremben, amitől még inkább a fellegekben éreztem magam. Megérkezett a másik páros is, akikkel felváltva kerültünk a középpontba. Mindez három perc volt talán, de életem egyik legszebb három perce.  

Boldog voltam, hisz valóban „betáncoltam” az én kis megálmodott mesémbe és ennek minden percét élveztem. Köszönöm Robi!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A könyvem írásához néhány ismerősömet megkértem, ha van kedve, osszon meg velem egy emlékezetes történetet ami eszébe jut rólam.

Baldavári Judit erre így emlékszik :

„Bennem van egy nagyon maradandó emlék rólad!!!Amire ha visszagondolok a hideg futkos a hátamon és ezt jó értelemben értemA böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. !!!Ez a Hunyadis szalagavatótok amin ott voltam. Soha nem felejtem el a táncotokat a pároddal a keringőben!!! Gyönyörűek voltatok és nagyon meghatóak(könnyeket csaltatok a szemembe, de szerintem a többi 600-800 nézőnek is! 
Olyan alázatot éreztem benned is és a párodban is a zene illetve a tánc iránt,hogy meg is feledkeztem róla,hogy székben vagy!!! 
Csak gratulálni tudok!!!”
 

 

komment
süti beállítások módosítása