Rengeteg dolog futott át az agyamon tegnap, miután eldöntöttem, hogy aznap egy újabb „akadályt” leküzdök és tovább szélesítem határaimat. Fejest ugrottam az őrültségbe? Lehet, de úgy éreztem mennem kell. Ha mindet elfogadtam volna, amire elvileg nem vagyok képes, akkor a négy fal között ülnék...
Többen próbáltak óvni, lebeszélni róla, de engem annál inkább hajtott a vágy, hogy megküzdjek a metróval. Egy olyan dologgal, ami milliók számára könnyedén elérhető és a legnagyobb busszúságot az okozza talán, ha elmegy az orruk előtt és várni kell néhány percet.
Kerekesszékkel más a helyzet. Egy hatalmas kihívás és valljuk be életveszélyes mutatvány, de mégis ott lebegett a szemem előtt, hogy megcsinálom, képes vagyok rá.
A 9. kerületi Tűzoltó utca volt a cél Lőrincről. Az autó, amivel mentem volna, indulás előtt nem sokkal lerobbant. Az idő pedig egyre jobban fogyott a Pace Palmers koncertjének kezdetéig. Döntenem kellett. Körbe BKV-zom a várost alacsonypadlós járművekkel, minimum három átszállással, ami általában két órát igénybe vesz a ritkán járó akadálymentesített autóbuszokkal vagy nekivágok az ismeretlennek. Az utóbbinál döntöttem. Háromnegyed óra alatt simán beérhetek és még a koncertről sem maradok le. Irány a 3-as metró!
Annus és Tomi már vártak rám a Corvin-negyed környékén… Már csak egy másfél órám volt a kezdésig, mikor felhívtam őket az őrült és spontán elhatározásommal.
Nyitottak voltak. Bár mindnyájunkban ott volt egy pici aggódás, hogy hogyan jutunk fel a velem együtt 150 kg-os elektromos kerekesszékkel, de közben a nincs lehetetlen is ott lebegett a szemünk előtt.
Mielőtt nekivágtam az útnak felhívtam a BKV ügyfélszolgálatát, hogy felmérjem a terepet, esetleg valahol nem könnyebb-e kijutnom a metróból. A hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, azonnal felhívta a metró fődiszpécserét, majd vissza is hívott.
Tájékoztatott, hogy esélytelen bárhol is feljutnom. Mindenhol lépcső és mozgólépcső akadályoz. Különben is a metró vezetősége azóta jajveszékel, hogy életveszélyes vállalkozás lenne, nehogy megpróbáljam. Majd a legnagyobb segítő szándékkal a hölgy egy akadálymentes útvonalat kínált fel buszokkal a célpontig. Megköszöntem a kedvességét, de közben már pontosan tudtam, hogy már biztos, hogy nekivágok. Már csak azért is, mert azt mondták, hogy esélytelen meg hátha eljut végre az illetékesekhez, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében. (Itt halkan jegyzem meg, már azzal is boldog(ok) lennénk, ha valamelyik csomópontban ki tudnánk szállni akadálytalanul és nem csak be egy! helyen.)
Egy alacsonypadlós busszal már úton is voltam Kőbánya-Kispest felé, ahol elvileg lifttel könnyedén lejutok a metróhoz és fel is tudok szállni. Még nem próbáltam, így nem tudtam mi vár ott rám pontosan, mert sokszor, ami elvileg akadálymentes közel sem az…
Hamar rátaláltam érkezés után a liftre, aminek a gombja ugyan lejjebb van, mint az átlag, de elérni pont nem értem el. Szerencsémre pont jött le vele valaki, így gyorsan begurultam. Majd ott álltam benne, hogy most akkor be kéne nyomjam hova is szeretnék menni. Nem fértem hozzá, így az egy négyzetméteres helyen megfordultam és hosszas próbálgatás után végre felvillant a gomb. Vette az adást. Míg felértem tipikus nőként igazgattam a frizurám a tükörben, amit viszont sikerült jó szintre rakni, én is láttam magam benne. Aztán át a felüljárón, még egy lift és már meg is érkeztem a metróhoz, ami épp akkor érkezett elém. Egy férfit megkértem, hogy a szintkülönbségen segítsen át és már fent is voltam a járműn. Boldog voltam, hogy addig minden nagyjából könnyen ment, de pontosan tudtam, hogy még nem örülhetek teljesen, mert a neheze még hátra van.
A sok szomorú, szenvedő tekintetű ember között az én szám mégis fülig ért, mert talán furcsán hangzik, de élmény volt utazni. Könnyedén felszállni és gyorsan megérkezni a célhoz, az addigi két órás, hosszú várakozások után. Egy pár percre teljesen szabadnak éreztem magam, határok nélkül.

A Corvin-negyednél egy hölgy segített kiszállni, s közben a kezében maradt a bal lábtartóm. „Jól” folytatódott, de még is nevetve nyomtam Tomiék kezébe, hogy tegyék légy szíves vissza.
Irány a mozgólépcsőn fel. Egyre jobban vert a szívem, elöntött az adrenalin. Körülbelül ezeket mondogatta a kis hang a fejemben:
„Huha, biztos, hogy én ezt akarom? Persze, hogy akarod! Ne félj, megcsináljátok! Jó, de hogyan? Elölről, hátulról, oldalasan? Megdöntve vagy nem? Hányan fogjanak és hol? A mozgólépcsőre menjünk fel vagy állítsuk meg? Mi történik, ha leesem? Nem fogsz! Ne félj, mert attól csak rosszabb lesz. Lényeg, hogy itt, meg itt ne fogják meg, mert az labilis, ott a biztos csak. Legyél határozott és biztos magadban. Nem kérdés, hogy feljutsz épségben. Mutasd meg, hogy nem lehetetlen! Képes vagy rá!”
Tomi nyomott egy puszit, Anna megölelgetett és nekivágtunk. Legjobbnak láttuk, ha az álló mozgólépcsőre gurulok fel. Annus pillanatok alatt elintézte, hogy beindítsák nekünk a jobb oldalit, miután rágurultam, Tomi megdöntött, Anna meg elölről fogott. És igen! Úton voltunk felfelé! Hatalmas boldogság volt! Még hogy lehetetlen…
Az utána következő sima lépcsőnél egy lelkes fiú csapat és Tomi ragadott meg, ahogy ők mondták: Űr utazunk!
Hatalmas élmény volt, hogy megcsináltuk. Amihez nagy köszönet a barátaimnak a Corvin-negyednél tegnap este dolgozó kedves és nyitott BKV dolgozóknak és az izmos fiúcsapatnak.
Kérlek titeket lájkoljátok, osszátok meg, hátha eljut oda, az üzenet, ahova kellene… :)
Mosolygok, minden a legnagyobb rendben. Majd történik valami – lehet az bármilyen apró, vagy hatalmas dolog – egyik pillanatról a másikra betelik a pohár, elfáradok. Testileg, lelkileg. Mindazt, amit addig igyekeztem elnyomni magamban, átsiklani rajta, optimistán hozzáállni, az ott villog a szemem előtt. Nem érzem éppen oly erősnek magam, hogy könnyedén nevessek, ha nem tudom lenyomni a kilincset az ajtón vagy felvenni a leesett távirányítómat. Nehezen viselem, hogy némely mozdulat még tegnap ment, másnap meg már nem. Ha belül harmónia van, akkor jöhet bármilyen akadály, könnyedén vágom rá: „MEGOLDOM!” De a „gyenge” pillanatokban nem megy olyan egyszerűen. Sosem érzem, hogy világ vége lenne, vagy feladnám a küzdelmet, csak tudom, hogy szükségem van a feltöltődésre, mint testileg, mint lelkileg. Abban pedig biztos vagyok, hogy hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz, és újra kiül a mosoly az arcomra.
Amikor végleg eldöntöttem, hogy nem adom fel a küzdelmet az izomsorvadással szemben, akkor egyúttal egy megegyezést írtam alá magammal…
Attila többször belekiabálta a mikrofonba, hogy „itt van Mosolyka”! Ekkor mindenki tapsolt körülöttem én meg a kör közepén pörögtem a székkel fülig érő szájjal. Tényleg egy fergeteges este volt. Aminek az egyik csúcspontjaként Veca feldolgozásában a Most múlik pontosan című számra a táncparketten lévők mindannyian összeölelkezve, öngyújtók helyett világító mobiltelefonjainkat emeltük a magasba boldogan jobbra, balra dölöngélve. .jpg)
Fél perc alatt levettek a Bókay Árpád Általános Iskola első osztályos gyerkőcei a lábamról. Ölelgettek, puszilgattak és sorban álltak, hogy ki üljön az ölembe. Nagyon menő volt a kerekesszékem dudája is, ami mondhatni folyamatosan szólt. Elhalmoztak rajzokkal, apró meglepetésekkel és nem utolsó sorban hatalmas szeretettel. Nehéz szavakba öntenem, amit tegnap átéltem a kis manókkal.









Három sort bepötyögök, majd egy könnyed mozdulattal benyomom a törlés gombot… ezt játszom már lassan két órája. Nem akarom feladni… 
"Mosolyka varázsbabjai
- Barbus nélkül nem válhatott volna valóra a varázsbab-akció - szögezi le Fanny. Három évvel ezelőtt találkoztunk a blogomnak köszönhetően. Emlékszem ezzel a mondattal indult Barbus levele: A tied egy olyan mese, amelyben a főhős elnyeri méltó jutalmát, és az álmai valóra válnak…” Onnantól kezdve mindent megtett, hogy valóban így legyen. Újságíró, ezért készített velem egy interjút a televízióban, amelynek köszönhetően összejött az ötmillió forint a pekingi őssejtbeültetésre. Izomsorvadásom van, gyerekkoromban tizennyolc évet jósoltak nekem az orvosok. Most töltöttem be a huszonhármat, mégis csak ért valamit a kezelés. Tetováltattunk egy mosolyjelet a csuklónkra Barbussal ebből az alkalomból. Ez az „örök mosoly” magában foglalja mindazt, amit együtt értünk el. Meghódítottuk Kínát, és az első pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettük.
Adni szeretnék, de sokkal többet kapok... Köszönöm!
Ágika: Már úgy izgulok...

A 
Fotók: Köntös Dóra
A csütörtöki Angels’ Army klubestje látszólag talán „csak” egy egyszerű beszélgetésnek tűnhet, ahol a „Hónap Angyala” lettem. Valójában ennél sokkal többet jelentett.
Nem gyűlölködöm. Nem haragszom a világra, mert tényleg valami csodát adott nekem azzal, hogy a kis fenekem alá kerekesszéket tolt. Nehézség? Persze, hogy van. Nem is kevés, de ez az állapot, mégis rejt magában fantasztikus dolgokat. Az önirónia pedig a fegyverem, hogy ne jussak a diliházba, vagy ne akasszam fel magam. Bár ilyenkor jövök rá, hogy nekem még az sem menne egyedül… :) 
Ebben a mámorban folytatódott tovább az este. Pár perccel később már szorongattam Bódi Eszterkémtől kapott lila BodiEsomat. Itt most csak halkan mondom, hogy nagyon vágytam egy ilyenre, de azt már hangosan, hogy köszönöööm! Imádom! Teljesen belemerültem a lila csodámba (=
Azt pedig megélni, hogy egy Édesanya visszajön otthonról, miután elaltatta gyermekét, csak azért, hogy beszélgessünk még, és egy puszit nyomjon az arcomra, az leírhatatlan. Nem beszélve az üzenetekről, amiket azóta kaptam. Köszönöm a szárnyakat
Találtam! Nem is egyet. Néhány éve ki akartam törni a szürkeségből. Valójában az életem akkor is a szivárvány színeiben pompázott, de ezt világgá is akartam kürtölni. Azt, hogy hiszek a gyógyulásomban, és azt is, hogy eldöntöttem, ezt meg is mutatom. Sokszorosan túlélem a nekem szabott tizennyolc évet. Kijutok Kínába egy őssejt terápiára, ahol belekapaszkodom az egyetlen esélyemnek tűnő kezelésbe.
Már kint az egy hónap alatt hatalmas fejlődések jelentkeztek: könnyebb mozgás, izomfejlődés, új mozdulatok. Ezek nem látványos fejlődések voltak, de nekem nagyon fontosak. Sokan csak azt látták, hogy, még mindig ott ülök a székben, és nem futva, rohanva érkezem a repülőtérre. Rengeteget dolgoztam azért, hogy „csak” a fejem felett megtartsam fél percig a kezemet. Vagy azért, hogy átforduljak a hátamról a hasamra fekve.
Az elmúlt napokat nehéz szavakba öntenem. Azokat a pillanatokat, amikor egy papír-írószer boltban fizetés helyett váratlanul puszit kapok a tulajtól vagy mikor egy édesanya eljön hozzám csak azért, hogy átvegye tőlem a 4. sorszámú babszemet… A számtalan üzenetet és amikor „véletlen” a teázásom közepette a háttérben a Kék Bab zenekar kezd el hangolni.
A bejegyzésem után egy nappal már vártam is Zitát, hogy eljöjjön a 4. sorszámú babszemért. Lelkes blogolvasóm, édesanya és igazi nő! Szerdán találkoztam vele először, de garantáltan nem utoljára. Bearanyozta az estémet. Itt ült a kék kanapémon, majd búcsúzáskor ezt mondta:.jpg)

Az gyakran megesik, hogy az emberek egymás lábára lépnek. Az már ritkábban, hogy valaki a sajátjára, de az, hogy átgurulok a nehéz kerekesszékkel a saját lábamon... Nah, azt ne má’! Pedig nem először fordult elő, és gyanítom, hogy nem is utoljára magamat ismerve. Viszont így legalább a szomszéd meghallotta az ordításból, hogy hazaértem. :)
Élénken él az emlékeimben, amikor hat évesen, nehezen, lassan, falnak támaszkodva lépkedtem a konyhai ablakpárkányhoz. Oda, ahol sorakoztak a műanyag kefires dobozok, bennük pedig elültetett kis babszemek. Napról napra boldogsággal töltött el, ahogy láttam fejlődni. Egyre közelebb és közelebb került a nagy nap, hogy egy újabb és újabb termést hozzon. Ettől minden reggelem örömmel indult… Utána iskolába kellett menni, tanulni, akár dolgozatot írni. Most pedig szembenézni akár egy ordibáló főnökkel, betegséggel vagy hitellel.
Elsősorban nő vagyok, másodsorban kerekesszékes. Számomra fontos, hogy ha belépek (begurulok) bárhova, ott úgy nézzenek rám, mint egy dögös nőre, nem pedig csak a csajra, aki kerekeken érkezett. Ezért igyekszem tenni is. Na jó, az úgy már azért tetszik, ha a dögös székes vagyok... :)
A szépségverseny ötletgazdájával, Kazány Tiborral személyesen is találkoztam már korábban, ő a Colours Rehab Kft. ügyvezető igazgatója. Maga is kerekesszékes lévén tudja, mennyire fontos az új célok kitűzése és az egészséges önértékelés megteremtése egy megváltozott élethelyzetben. „Sok kerekesszékes hölgyet ismerek, akik szeretnék megmutatni a társadalomnak, hogy kerekesszékesként is lehet valaki vonzó és elragadó
Lemerült akkumulátorral csiga gyorsasággal rodeóztam a Papp László Sportarénánál a kis kerekesszékemmel. Mikor Györgyikém néhány méterrel előrébbről odakiabálja nekem:
Hatalmasat tomboltunk, mára már hangom sem sok maradt, de megérte. Kifelé menet már egyre lassabban gurultam, de gondoltam nem ejtem pánikba Györgyit, hogy hamarosan lemerülök. Egyik épületből ki a másikba be. Be a liftbe, ki a liftből, de csak nem találtuk a kijáratot. A sokadik próbálkozás után kaptam el a nem mellesleg igen jó képű, szép mosolyú srácot, akitől útba igazítást kértünk. Majd egy pillanatra összezavartam a világképét, hogy most akkor tényleg tudok járni, csak így olcsóbb volt a jegy?! De gyorsan elnevettem magam, így kiderült minden, de az az értetetlen, zavarodott szép arc látványa kihagyhatatlan volt. Nincs mit szépíteni, imádtam..jpg)
Kavarognak a fejemben a gondolatok. Cikáznak jobbra, balra. Egyik pillanatban még nevetek, a másikban meg potyognak a könnyeim. Aztán megint éles váltás és újra mosoly ül ki az arcomra. Folyamatos csatát vívok a kis gombóccal a torkomban, ami egyre jobban nő és nő. Ki akar jönni. Aztán végül „legyőz”, de csak egy kis időre, mert újra és újra szembe szállok vele. Változó időszakban jelenik meg. Néha hónapokig felém sem néz, máskor naponta többször.
A
Dj Dominique (Várkonyi Attila) facebook oldalán „véletlen” szembejött velem ez a plakát. Nem gondolkodtam, azonnal hívtam is Attilát, hogy nem tudnék-e bármiben segíteni a koncerten. Egyeztettünk, majd boldogan tettem le a telefont és vártam a csütörtököt.
Láttam is, és nem is akármilyet. A betegségükkel küszködő hétköznapi hősök szeme ragyogott. Lelkesen tapsoltak és kiabáltak, mikor angyali öltözetben besétált Ördög Nóri. Sikítoztak, mikor Vastag Tamás énekelt és Szulák Andrea mesét mondott. Nehéz szavakba önteni azt a csodát, amit ott éltem át. 
Fanny, te tudsz korcsolyázni? – Hangzott a kérdés, egy kis vékonyka csilingelő gyermek hangon. Elmosolyodtam, majd gyorsan igyekeztem válaszolni is.
Én értem. Fanny elfogadta magát úgy, ahogy van. Így kell boldognak lennie. És boldog is, mint kevesen a környezetében. Erős vagy mondom neki.
Most szárnyalok négy keréken, de nem is olyan rég volt ez teljesen másképp is. Néhány percre, órára, azt éreztem tegnap, hogy nem bírom tovább, elfáradtam, sok ez nekem. Nem az élet, nem a betegség, nem a munka, nem a küzdés, hanem a felesleges plusz akadályok, amiket könnyedén mellőzhetnénk. Azok a „borzasztó” dolgok, amiket mások nagyítanak fel. Azok, amikkel engedjük, hogy elszívják energiáinkat, mert folyamatosan bombázzák „várunkat”. Mondhatni a kiegészítő, nehezített pályák az életnek nevezett játékomban. Egyre jobban fogytak az egységeim, sokasodtak a „sebeim” és váratlan szörnyecskék támadtak utamon a cél felé.
Délután hivatalos voltam az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – Nyitott Ajtók Ünnepségére. Nagy izgalom volt bennem.
Végre hosszú idő után személyesen is találkoztam Weisz Fannival, akivel már levélváltásban többet is beszélgettünk. Fanni egy kis gyönyörűség, aki nem hiába szépségkirálynő és modell is. Ő siket, de ő is kihozza magából a maximumot és esélyegyenlőségi aktivistaként is rengeteget tesz az elfogadásért. Egyből megismertük egymást és nagyon örültük. Édesanyja is ott volt, aki segített a jelnyelv megértésében. Fanni szájról is nagyon jól megérti, amit mondanak neki, így nekünk is sikerült egymással beszélgetni. Fáradt volt szegénykém, de lelkes és tündéri. Veres Robi azaz Mc Dc a Csillag születik felfedezettje is színesítette a palettát, akinek a humora utánozhatatlan. Valamint Tünde és Balázs, akik egy édes párt alkotnak. Ők szellemi fogyatékosok, de nagyon boldogok. Így állt össze a csapat jó hangulatban. Nagyon élveztem és sok ilyet szeretnék még, mert úgy gondolom, hogy ezzel úgy tudunk adni másoknak, hogy közben nagyon sokat, talán többet is kapunk vissza. 
Néhány napja ijesztő dolgokat produkál a testem megint. Irányítanám, de ő nem engedelmeskedik úgy, ahogy azt én szeretném. Erőlködöm, de meg sem mozdul. Nehéz egy farmernadrágot arrébb tenni vagy csak megnyomni egy billentyűt a telefonon. Nehéz tartani a fejem, hogy ne lefelé lógjon, és megrágni az omlós ételt, vagy a zuhanyrózsát megemelni. Tudom, hogy elmúlik, mert hinni akarom. Nyugtatom magamat, hogy ez csak a betegség utó ajándéka. De nincs pánik, mert ilyenkor mindig történik valami, ami újra és újra mosolyt csal az arcomra, erőt ad. Így aztán máris sokkal könnyebben bírok a dacos testemmel.
Dart Veder magyar hangja simán lehettem volna az elmúlt napokban. Ledöntöttek a kerekeimről a bacik, de örömmel jelentem már kikászálódtam az ágyból. Hétfőn a pörgős szülinapozások után – gondoltam én – megkezdem jól megérdemelt szabadságomat. Valójában meg kockásra köhögtem az hasamat. Liter számra töltöttem magamba a forró citromos teát és kapdostam be a lórúgásnyi antibiotikumot. Pirosra trombitáltam a nózim és többet aludtam, mint azt bárki is gondolná. Ennyit a mozgalmasra tervezett szabimról. Noh, de nincs panasz, mert az ezelőtti napok kellőképpen fülig érő szájjal teltek.
Sorban láttam meg barátokat, ismerősöket, akikhez csak úgy rohantam, hogy össze meg vissza puszilgassam őket. Élveztem, hogy én irányítottam, hova és mikor megyek, nem pedig mindig kérnem kellett, hogy ide vagy oda toljanak. Pörögtem, szlalomoztam és még csápoltam is. Várkonyi Attilám (Dj Dominque) nyakába is majdhogynem beleugrottam, mikor csak megláttam. Sőt, a táncversenyt sem hagyhattuk ki Barbussal. Így megint csak színpadon kötöttünk ki, gazdagodva egy üveg finom pezsgővel. Tapsvihar és éljenzés kísért minket. Ismét teljes extázisba estem. Imádtam az egész estét. Volt „Happy birthday” zene és rengeteg számomra ismeretlen emberektől köszöntés, puszi. Bár nagyon fáradt voltam, de még is esélytelen volt levakarnom magamról a boldogságot.
A szülinapomon, 17-én csoda napra ébredtem. Minden évben ezen a napon valami másféle boldogság kerít hatalmába, mint azt évközben bármikor is. Ez most is így történt. Folyamatosan csörgött a telefonom, érkeztek az üzenetek, így megint csak az utolsó pillanatban kaptam magamra a ruháimat és rohantam dolgozni, hogy el ne késsek. Nagy meglepetéssel vártak már a drága munkatársaim. Ahogy begurultam az ajtón millió puszi, egy kedves vers Petitől és sok-sok ölelés várt. Zitus pedig direkt egy kinyomtatott szöveggel várt, ami a tízmilliószoros napról szólt. Ebben az évben is négyszer volt, s az utolsó pedig pont az én születésnapomra esett. Így aztán tízmilliószorosan boldog voltam, pedig még nem is tudtam, hogy néhány órával később mi vár rám a konyhában.
Ma felért egy tornával a ruhapróbálgatásom a pénteki szülinapi bulimra. Beültem a szekrényem elé és szó szerint dobáltam ki az ágyamra a cuccokat. Tipikus nőként előszedtem egy kupacba, majd magamra varázsoltam - ami nálam nem két másodperc - és rodeóztam is a tökőr elé. Nézelődtem, fordítgattam a fejem, minden szögből meglestem magamon, hogy mennyire előnyős vagy sem a választott darab. Az elsőket hamar leszavaztam, mert egyszerűen nem éreztem jól magam benne. Az pedig nálam az egyik legfontosabb. Mindegy a kerekesszék, vagy az előnytelen részecskéim, ha harmóniában érzem magam, akkor aztán kicsattanok a boldogságtól és bármi is van rajtam és alattam abban jól érzem magam. Olyan mintha megtalálnám a tökéletes és kényelmes futócipőt, aminél talán a kinézet is másodlagos. Lényeg a lényeg, hogy próbálgatásoknál a levétel sokkal nehezebb, de megküzdöttem vele és végül a tökéletes darab is meg lett. Azzal tisztában vagyok, hogy felesleges olyan nadrágon törni a fejem, amiben a fenekem jó, mivel úgy is rajta ülök, ezért senki nem fogja látni, így inkább más részre fektettem a hangsúlyt. Aztán következett a fülbevaló és kiegészítők kiválasztása, amikkel ha nem is szó szerint, de a végén már majdnem kigyúrtam magam bicepszre, annyiszor cseréltem ki a kis csillogó szépségeimet. Pici legyen, vagy nagy? Hosszú vagy rövid? Színes vagy ezüstözött? Nem tudtam eldönteni, de egyben biztos voltam, hogy a tökéletes darab a birtokomban van, csak meg kell találnom. Nem adtam fel és sikerrel jártam.
Fél évvel ezelőtt egy tévés riportom után két egyetemista lány keresett fel, hogy szeretnének velem egy riportot készíteni a szakdolgozatukhoz. Nagyon közvetlen és kedvesek voltak a soraik. Könnyedén bólintottam rá a találkozásra. Sőt, nagyon vártam. Élőben sem csalódtam a csajokban, csak úgy repült az idő a beszélgetés és sütizés közben. Rengeteget nevettünk. Nagyon élveztem. Végül Nóri és Iringó megleptek egy meseszép ékszer garnitúrával. Mintha pontosan tudták volna, hogy imádom a csajos, csillogó cuccokat. Ezek a kis szépségek lettek ma a befutók végül a pénteki ruhához.
Drágáim ezt tessék kihasználni. Többek között, mert nagyon közelednek az ünnepek és néhány ezer forintért csak is náluk lehet az országban örökgaranciás egyedi, antik ékszer reprodukciókat kapni, amik tényleg meseszépek. Kínálatuk allergiamantes Swarovski kristállyal díszített ékszerek. Én imádom, szerintem Ti is fogjátok (vagy a barátnőtők:). 

Kicsit félve egy fej leordítástól említettem őrült ötletemet Barbus „Anyámnak”, aki a lebeszélés helyett nagyon meglepett azzal, hogy pontosan értette miért szeretném, és csak annyit mondott. Csináljuk meg együtt. Szülinapi ajándékunk egymásnak, egymásért.
Imádom az ősz színeit. A sárgát, barnát, bordót és ezeknek ezernyi árnyalatait. Munkába menet, először kigurulok az ajtón a kertbe, beszippantom a friss levegőt, és megcsodálom a fákat, bokrokat, lehullott leveleket. Ez amolyan „lelki orgazmus”. Mindennap picivel másabb. Egy viszont nem változik. Úgy belerohannék, felfelé dobálnám a levélkupacokat, aztán csak élvezném a pillanatot. Bár erre fizikálisan nem vagyok képes, de gondolatban, ahogy kilépek a házból, már futok is bele az avarba. Aztán visszatérek a valóságba, és már dodzsemezem is az utcákban az autók, és emberek között a kerekesszékkel. Ilyenkor direkt átgurulok egy-egy kiszemelt szárazlevélen, ami ropog a „talpam” alatt. Annyira jó! Általában a fülemben közben zene szól, így olyan, mint a filmekben. Teljes gázzal nyomom a jojsztikot, mert valahogy mindig késésben vagyok. Pedig örömmel megyek munkába, várnak a gyerkőcök, a korrepetálások, a válatlan mondatok, meglepetések és a tündéri kollégák. Ők, akik ha beérek azonnal nyitják az ajtót, veszik le a kabátomat, és szemmel tartanak, hogy iszom-e eleget, rendesen felöltöztem, vagy megint képes voltam rövid ujjú felsőben begurulni. Ez nem ritkaság! Így még meg sem érkeztem igazán, mondhatni ki sem fújtam magam a nagy rohanásban, már arra leszek figyelmes, hogy az innivaló mellettem, meleg pokróccal körbe bugyoláltak, és mindent elrendeztek, hogy nekem a lehető legjobb legyen.